Hírek

- A janicsárok voltak a legjobb gyalogos katonák. – A törökök keresztény szülők gyermekeiből nevelték őket.
– Kiképzésük kemény, szigorú, szinte embertelen volt. – A janicsárok szervezete,törvényeik, kiváltságaik.
– A janicsárság lázadásai. – A janicsárok végnapjai. –

  Körülbelül 600 éve van annak, hogy Orkhan (1326-1359) török szultán megszervezte a török hadsereg legfélelmetesebb katonaságát: a janicsárokat. Gyalogos katonák voltak ezek és vitézség, fegyelmezettség szempontjából a janicsár volt az akkori világ legjobb katonája. Ízig-vérig harcos, akinek a háborúskodás nem csak kötelesség és a ranglétrán való emelkedés útja volt, hanem a legnagyobb gyönyörűség is. A beléjük nevelt vallásos fanatizmusnál fogva szentül hitték Mohamed tanítását, amely szerint a hitetlenek ellen vívott ütközetben elesett harcos lelke egyenesen Mohamed paradicsomába száll, ahol a legnagyobb gyönyörűségek várakoznak ott rá s ezek a gyönyörűségek örökké tartanak. Négyszáz éven keresztül a janicsárság volt a világhódító törökség legélesebb kardja, győzelmeinek talizmánja. Nincs nemzet, amelynek testén ez az éles kard olyan mély sebet vágott volna, mint éppen a miénken, magyarokén, amikor évszázadokig tartó élet-halál harcot vívtunk az egész Európát elözönléssel fenyegető törökséggel. Ezért bennünket a janicsárok különös szervezete, története, virágzásuk és pusztulásuk jobban érdekel, mint bármely más nemzetet.
A janicsárok, akik évszázadokon át olyan borzalmas bátorsággal ontották a keresztény nemzetek vérét, eleinte keresztény szülők gyermekei voltak. A monda szerint Begtás – egy török pap s a róla elnevezett dervis-rend megalapítója – volt az, aki mindenütt a hadakozó török seregek nyomában haladva, összeszedte a keresztény fiúkat. Senki sem tudta, hogy mi a célja velük. Az öreg dervis titokban foglalkozott a gyermekekkel, akikből vakbuzgó mohamedánokat és rettenthetetlen katonákat nevelt. Aztán csatákba vitte őket, ahol mindig dicsőséget arattak. „Begtás kertjének virágai”, amint eleinte a janicsárokat nevezték.

  Valószínűbb azonban az a másik adat, amely szerint Orkhan szultán öccsének, Ala Eddin nagyvezérnek agyában született meg a gondolat, hogy a még fiatal korban lévő keresztény fiúkból nagyszerű török katonákat lehetne nevelni. De ez az adat is meseszerű elemekkel vegyíti a valóságot. Állítólag a nagyvezérnek álmában megjelent Gábor arkangyal és az ő útmutatása mellett keletkezett a janicsár sereg.
Akármint volt is, az már történeti tény, hogy  a keresztény gyermekekből nevelt janicsárok első csapata fölött Orkhan szultán és nagyvezér 1334-ben szemlét tartott Kis-Ázsia egyik síkságán. Hat éven át nevelték ezen ifjakat edzett katonákká. Begtás, az öreg dervis megáldotta őket s ezt a nevet adta nekik: jeni cseri, ami annyit jelent: új sereg.
A török birodalomnak ekkor már szélesedő határait nemsokára ezek az új katonák terjesztik hatalmasan ki. A janicsár hadseregbe három századon át csak keresztény fiúk kerültek. Ezeket részint a háborúk alkalmával rabolták el, részint pedig adó fejében, mint tizedet szedték a legyőzött keresztény nemzetektől. Ezek a fiúk nem lehettek 10-12 évesnél idősebbek. A szüleiktől való elszakítás után teljesen elvesztek ezek számára. A messze idegenben lassanként elfelejtették a szülői házat, anyanyelvüket, de nem is akartak ezekről tudni, mert minden janicsár a szultánt tekintette apjának és vakbuzgó mohamedánná lett. Főleg Görögországból, Albániából, Szerbiából, Bulgáriából és Magyarországból kerültek ki azok a keresztény fiúk, akiket a törökök janicsárokká neveltek. De alig volt Európának olyan nemzete, amely ne lett volna képviselve a janicsárok között. Nemzetközi volt a janicsársereg, mint m a francia idegen légió, csakhogy a janicsár szervezetben nem Európa szerencsétlen, söpredék eleme gyűlt össze, mint az idegen légióban. Janicsárrá csak jól fejlett, egészséges és értelmes gyermeket neveltek. A kérdéssel foglalkozó történettudósok szerin három évszázad alatt körülbelül félmillió keresztény gyermekből neveltek a törökök janicsárt. Azt pedig, hogy hány ilyen elrabolt, vásárolt, vagy más úton szerzett gyermek pusztult el a szigorú bánásmód miatt, ki sem lehet számítani.
Az elrabolt, vagy adó fejében szerzett keresztény fiúkat eleinte Kis-Ázsiában, később  Konstantinápolyban, Drinápolyban és Galipoliban nevelték. A janicsárok hat évig tartó kemény, sőt kegyetlen kiképzésen mentek keresztül. A jelöltnek ichoglan volt a neve, ami körülbelül apródot jelentett. Az ichoglanokat hozzászoktatták az éhség, szomjúság, hideg és meleg tűréséhez. Télen a jégtábláktól zajló folyókban rendeztek velük úszóversenyt. Tanítóik – főleg hadviselt janicsárok – naponta kemény gyakorlatokat tartottak az ifjakkal. Olykor a szultán udvara előtt lovas mérkőzéseket rendeztek, ahol ugyan tompa fadárdákkal viaskodtak egymás között, de az ilyen viadalok mégis ritkán végződtek halálos, vagy súlyosabb természetű sebesülések nélkül. Tanítóik iránt föltétlen engedelmesség volt a kötelességük, hogy majd a harctéren is föltétlen engedelmességgel teljesítsék majd Allah akaratát. A legkisebb vétség, hiba esetén is deresre húzták őket és véresre verték a talpukat.  Ezt az embertelenséggel határos nevelést csak olyanok állták ki, mint amilyenek ezek a kiválogatott keresztény gyermekek voltak. Nem csoda, ha mindmegannyi atléta erejű és nagy bátorságú férfivá fejlődött. Éppen nem volt kivétel közöttük Skander bég¹– Albánia fejedelme – aki a janicsároktól szökött meg s egyik legádázabb ellensége lett a törököknek. Skander bég kardja egyszerre két emberen szaladt keresztül, acélsisakokat vágott át és egyetlen csapással lefejezett egy bivalyt. A terhes szolgálat mellett sok előjoguk és kiváltságuk volt. Nyitva állott előttük az emelkedés útja. Ha szegény keresztény parasztszülőktől származott is, lehetett belőle hatalmas pasa, vagy aga, máskép generális , sőt lehetett belőle a szultán jobb keze, nagyvezér is. Kiképzésük előkészítette őket a magasabb katonai méltóságokra, mert jómodorra is tanították őket. Akinek tehetsége volt, azzal megismertették a török, arab, perzsa irodalmat. Megtanították ezeket kutyákkal és madarakkal való vadászatra s ezen állatok gondozására. A zenén kívül még olyan dolgokban is kiképezték őket, amelyek ma különösnek látszanak. Megtanították őket a hajápolásra, körömápolásra, fölszolgálásra, sőt hímezni és kötni is. Természetesen csak a legtehetségesebbeket tanították mindezekre, mert akiből a szultán minisztere lett, annak sok mindenhez értenie kellett.
A többi 18-20 éves korában harctérre került. A csaták rabszolgája vált belőle, aki parancsszóra gondolkodás nélkül áldozta föl az életét. Egy janicsárújonc többet ér, mint akármilyen más harcedzett török katona. A janicsár valóságos csatagéppé vált. Nem volt szabad megnősülniök, nehogy a családi kötelékek súlya csökkentse harci erényeiket. Az ojak, a janicsárezred sátortábora volt igazi otthona s egyetlen öröme a csata, a harc. Az akkori Európa legjobb katonái voltak a janicsárok s Fairfax Downey ² a New-Yorkban megjelenő Ázsia című folyóirat hasábjain a janicsárokról írva, tisztelettel adózik Hunyadi János emlékének, mert egyedül csak az ő erős kardja akadályozta meg, hogy a kiváló janicsároktól támogatott török uralom rázúduljon egész Európára.
  A janicsárok közé a szabályos kiképzés megkerülésével senki sem léphetett be. Egyszer egy török kereskedő 60 ezer dukátot ajánlott fel I.Szelim szultánnak, hogy fiát bejuttassa a janicsárok közé. A szultán pénztára üres volt, de azért az ajánlatot nem fogadta el. Régen a szultánok szeme nagyon vigyázott a janicsárok kitűnően bevált intézményére és szigorúan őrködtek azon, hogy a hagyományos nevelés minden részletét betartsák és hogy oda más, mint a kemény hadiiskolát végigpróbált ifjú be ne juthasson. A janicsárnak sem iparral, sem kereskedelemmel nem volt szabad foglalkoznia, nehogy a háborún kívül más életcél is lebeghessen előtte. Egyszer csata közben II. Szulejmán lovának elszakadt a kantárja. Egy janicsár ott helyben mesterien kijavította. A szultánt elfutotta a méreg és dühében, hogy egy janicsár mesterséget is tud – le akarta fejeztetni a janicsárok parancsnokát, a janicsár agát. Az ügyeskezű janicsárt pedig kidobta a janicsárok soraiból.
Janicsárok voltak a szultán testőrei is. A harcban ők vették körül a szultánt. Harcba úgy vonultak, hogy elől mentek a könnyű lovasok, aztán a gyalogosok, tegzesek és árkászok, ezek után a legyőzött népekből szedett segédhadak, utánuk a szpahik, akik reguláris, jól fegyelmezett lovasok voltak. Ezek után legvégül jöttek a kékruhás, vasszögektől súlyos cipőjű janicsárok és közöttük a szultán. A janicsároknak volt legelőször katonabandájuk. Ezeknek a zenekaroknak muzsikája volt az úgynevezett: török zene. Zenekaraikat a leglármásabb hangszerekből (oboa, dob, cintányér) állították össze s a török szultánok maguk ajándékoztak a velük szövetségben álló európai uralkodóknak janicsárzenekarokat. Így terjedt és fejlődött az európai hadseregek katonazenéje.
A janicsárok legfőbb tisztje: a janicsár aga méltóságra harmadik ember volt az országban. Háború idején előtte vitték a janicsárok nagy, vérpiros, később fehér zászlaját, amelybe arannyal a Koránból vett idézetek voltak felhímezve. Minden janicsárezrednek (ortá-nak) külön zászlója volt, félig fehér, félig sárgaszínű. De a janicsárok igazi jelvénye nem a zászló volt, hanem a nagy leveses bogrács, a kondér. Minden ezrednek három-négy ilyen kondérja volt. Ezeket háborúban az utolsó emberig védték, mert a kondér az ősi hagyományok összefoglaló jelképe volt. Ha egy janicsárezrednek az ütközetben elfoglalták a kondérjait, az ilyen ezredet lezüllöttnek, tisztjeit rokkantaknak tekintették. A szultán konyháján főzték a janicsárok ebédjét, a vagdalt hússal kevert rizslevest. A párolgó kondérokat két janicsár cipelte a sátrakhoz, egy harmadik pedig a nagy leveseskanalat vitte. Ez a menet kimért léptekkel, ünnepélyesen haladt a sátrak felé s aki nem tisztelgett előtte a legteljesebb hódolattal, az a legnagyobb fegyelemsértést követte el. Mert enni és harcolni, ez a két dolog volt az, ami mindenek fölött állt a janicsárok előtt s életük foglalatát alkotta. Tisztjeiket s altisztjeiket is a konyha után nevezték így: szakács, élelmező, gondnok, alszakács, vízhordó. Háborúban is hasonló nagy tisztelettel vették körül a kondérokat és minden janicsárnak oda volt a kalapjába dugva a fakanál. Ezek a nagy tiszteletben álló janicsár-kondérok azonban nemsokára a török birodalom halálos veszedelmeivé váltak. Ha a janicsárok megharagudtak valamiért, a kondérok tartalmát kiborították a földre. Ez azt jelentette, hogy nem akarják többé a szultán kenyerét enni. A fölfordított kondér volt a janicsárlázadás jelképe. És a szultánok még örültek, ha a janicsárok csak arannyal akarták megtölteni kondérjaikat, nem pedig a szultán, vagy valamelyik főember vérével. Idővel ugyanis a janicsárok nagyszerű katonai szervezete is bomlásnak indult. Már II. Mohamed (1430-1481), Hunyadi János nagy ellenfele, megengedte nekik a nősülést, később pedig iparral és kereskedéssel is foglalkozhattak szabadidejükben. Kiképzésük sem volt már olyan szigorú s IV. Mohamed (1648-1688) szultán óta nem a keresztények közül szedték az újoncokat, hanem a janicsárok gyermekei közül. Számuk – amely eredetileg 4000 volt – egyre szaporodott s II. Mohamed alatt már 12 ezernyi főből állt. De a fegyelem is egyre bomlott soraikban.  A tizenkilencedik század elején már 229 janicsár csapat van és ezek közül 77 Konstantinápolyban tanyázik. Minden csapatnak külön jelvényei voltak, amelyeket a csapat tagjai a karjukra tetováltak, s amelyek sokszor kifejezték a csapat kötelességét, s kiváltságait. Így voltak orták, amelyek teveháton szolgáltak, mások a tűzőrség mellett őrködtek, a szultán sátrát, vagy vadászállatait őrizték, janicsár-újoncokat képeztek ki és így tovább.
  Utóbb azonban, midőn belekeveredtek az életbe, nem nagyon szerettek harcolni. Most már csak sarcolni akartak. S amióta hatalmikba kerítette őket a kincsszerzés ördöge, a vallással sem sokat törődtek. Nem csábította őket a próféta paradicsoma, hanem itt a földön akartak maguknak paradicsomot teremteni. Most már nem csak a háborúkban elfoglalt városokat rabolták ki, hanem mivel Konstantinápolyban rendőri szolgálatot is teljesítettek, megsarcolták mindenféle ürügyek alatt a főváros kereskedőit is. A tűzoltás is a kezükbe került és amióta lázadásaik gyakoriakká lettek, inkább gyújtogattak, mint tüzet oltottak. Már a nagy II. Mohamed ellen is 12-szer lázadtak föl s egyszer a szultán maga ütötte le kardjával a lázadók vezéreinek fejét. Később aztán szinte állandóan lázongtak. Ilyenkor vér ömlött Konstantinápolyban, tűzvész pusztított s a janicsárok raboltak, dúltak a fővárosban. Azon a miniszteren, aki jogaikat csorbítani merte, úgy szoktak bosszút állni a janicsárok, hogy lófarkára kötötték, aztán levágták a fejét s dühükben egymásnak dobálták azt, mint a labdát. A szultán személyét, mint Allah árnyékát a földön, egy ideig tisztelték, de már II. Ozmán szultánt 1622-ben felakasztották, midőn megtudták, hogy Arábiából csapatokat akar hozni leverésükre. Azóta aztán tőlük függött, hogy ki legyen a szultán. Most már minden szultánnak az volt a legfőbb vágya, hogy békében legyen a janicsárokkal. Egyre emelték járandóságaikat, a janicsárok pedig egyre követelőzőbbek lettek és folyton lázongtak. Az történt itt is, ami minden államban történni szokott, ahol a hadsereg az állam legfőbb támasza. A római légiók története ismétlődött meg. A felfegyverzett, megszervezett katona lassanként tudatára ébredt annak, hogy ő az állam fenntartó ereje. Hatalma tudatában erőszakos, zsarol, nem engedelmeskedik, hanem parancsolni akar. A zsoldot egyre kevesli, többet és többet kíván, s az ellenállókat, - akár vezérei, akár a szultán maga – megöli és olyan szultánt ültet a trónra, aki minden kívánságát teljesíti. A fegyelmezetlen, hatalmaskodó, megbízhatatlan és minden pillanatban lázadásra kész janicsársereg miatt a birodalom legfőbb emberei, de a szultánok sem lehettek biztonságban, hiszen egyik napról a másikra elkergették, vagy megölték őket a lázadó csapatok. Csaknem 200 éven át az igazi urak a janicsárok voltak. Egyetlen szultán sem mert szembeszállni velük. Már úgyszólván az egész birodalom őket szolgálta, amikor II. Mahmud elhatározta, hogy örökre kiirtja ezt az intézményt. Belátta a sok keserves tapasztalat után, hogy vagy a török birodalomnak kell elpusztulnia, vagy a janicsároknak. A legnagyobb titokban megbízható ázsiai sereget hozott át Európába s Ibrahim vezérlete alatt 14 ezer tüzért összpontosított Konstantinápolyban. Éveken át tűrte a janicsárok rakoncátlankodását, de közben készült a leszámolásra. Amikor aztán a janicsárok 1826 június 15-én ismét lázadásban törtek ki, a szultán hű csapata, - akiket francia tisztek vezettek – körülzáratta a janicsárok kaszárnyáit, s amikor ezek menekülni akartak, a szűk utcákon szembetalálkoztak Ibrahim ágyúival. Visszaözönlöttek kaszárnyáikba, azokat eltorlaszolták és a régi idők hősiességével védték magukat. De hiába volt már minden, az ostromlók győztek. 20 ezer janicsár holtteste hevert a főváros utcáin és a felgyújtott kaszárnyákban. Aztán a vidékre került a sor. Itt is sok ezer janicsárt megöltek, s aki el nem esett, megszökött és még azt is letagadta, hogy valaha janicsár volt. Az iszlám kicsorbult élű kardja, a janicsárság ezzel végleg összetört, s az intézmény teljesen eltűnt a török hadsereg szervezetéből.

Vasárnapi könyv (1930. I.)