Huszonötödik könyv - [3] A császár, hogy visszaverje a minden oldalról támadó perzsákat, páncél nélkül meggondolatlanul közelharcba bocsátkozik. Egy dárdától megsebesül, visszaviszik sátrába, ahol búcsúszavakat mond a jelenlévőknek, majd hideg vizet iszik és meghal.
...Míg az események ekként zajlottak, a sátrában fekvő Iulianus így beszélt csüggedő és szomorkodó környezetéhez:
"Elérkezett, bajtársaim, mégpedig túlságosan hamar, az az idő, amikor el kell távoznom az életből. Örülök, s nem kesergek, nem szomorkodom, mint némelyek hiszik, hogy életemet a természet követelésére becsületes adósként adom vissza. A filozófusok általános véleménye meggyőzött engem arról, mennyivel boldogabb a testnél a lélek, és arra gondolok, hogy inkább örülnünk, mintsem búsulnunk kell, ha rosszabb helyzetből jobb helyzetbe jutunk. Azt is észben tartom, hogy az égi istenek a legjámborabb embereknek legnagyobb jutalomként küldték a halált. Én - nagyon jól tudom - azt kaptam feladatul, hogy ne hátráljak meg a rám tornyosuló nehézségek elől, ne engedjem magam megalázni, vagy letiporni, mert tapasztaltam, hogy minden fájdalom letöri a gyávákat, de meghátrál az állhatatosak elől. Nem bánom tetteimet, nem gyötör semmilyen súlyos vétek emléke. Akkor is, amikor ismeretlenségben és szűkös viszonyok között éltem, akkor is, amikor átvettem a császári hatalmat, lelkemet - amely, hitem szerint, mintegy az égi dolgokkal való hasonlatosság folytán szállt belém - makulátlanul megőriztem. A polgári ügyeket megfontoltan intéztem, háborúkat a körülmények mérlegelésével indítottam és hárítottam el, noha az elhatározások sikere és hasznossága nem mindig jár együtt, mivel minden vállalkozás kimenetelét felsőbb hatalmak tartják fenn maguknak. Meggondolva, hogy az igazságos uralkodónak célja az alattvalók boldogulása és jóléte, mindig, mint tudjátok, emberséges intézkedésekre hajlottam, száműzve cselekedeteimből minden önkényeskedést, mint a közügyek és az erkölcsök megrontóját. Örömmel távozom abban a tudatban, hogy bárhová állított engem a veszélyek megfontolásával a haza mint szigorú szülő, mindenütt szilárdan helytálltam, mert hozzá voltam szokva, hogy a hirtelen támadt viharokat megzabolázzam. Nem szégyellem bevallani: megbízható jövendölésből tudom, hogy fegyver által fogok meghalni. Hódolattal adózom az örökkévaló istenségnek, hogy nem alattomos cselszövények, sem hosszú kínos betegség folytán vagy elítéltként halok meg, hanem fényes dicsőség közepette, hírnevet szerezve távozom ebből a világból. Mert ugyanúgy félénknek és gyávának kell mondanunk azt, aki szükségtelenül akar meghalni, mint azt, aki retteg a haláltól, amikor elérkezett az ideje. De elég a szóból, mert erőm már végére jár. Az új császár kiválasztásáról azonban óvatosságból hallgatok, nehogy tájékozatlanul mellőzzem az arra érdemes férfiút, vagy megnevezzek valakit, akit arra méltónak tartok, és a legnagyobb veszedelembe sodorjam, mivel netán egy másik van kiszemelve. Mint a hazának hű fia azt kívánom azonban, hogy jó uralkodót válasszatok utódomul."
E nyájas szavak után családi vagyonát osztotta szét végakarataként a hozzá közel állók között. Közben kérdezősködött Anatolius főudvarmester után. Salutius válaszából, hogy az már boldog, értesült annak haláláról, és ekkor ő, aki saját végének közeledtét semmibe vette, barátja elestét keservesen megsiratta. A jelenlévők ekkor mindnyájan sírva fakadtak, de ő csorbítatlan tekintélyével korholta őket, mondván, hogy nem illik gyászolni az égbe, a csillagok közé távozó uralkodót...
Ammianus Marcellinus - Róma története (Szepesy Gyula fordítása)
