– A husziták pusztításai a magyar Felvidéken. – Nemzeti és vallási vonások a huszita forradalomban. A husziták hadi szervezete és harcmódja. – Ziska és Prokop. – A huszita felekezetek.
– A taboriták megsemmisítő veresége Csehbródnál. – Podjebrad és Mátyás. –
A középkor vége felé, mintegy 500 évvel ezelőtt hatalmas méretű vallási forrongás támadt Csehországban: a husziták mozgalma. Ez a vallási forradalom nem maradt meg az elvek harcának, hanem fegyveres forradalommá lett és nem csak Csehországot borította lángokba, hanem a pusztító háborúk kiterjedtek a Csehországgal szomszédos német és magyar területekre is. A Csehországgal szomszédos államok uralkodói ugyanis ijedten látták a cseh vallási forradalom elhatalmasodását, amely már nemcsak a középkori egyház vallási kereteinek üzent hadat, hanem új világrendet akart teremteni a régi helyén. A cseh mozgalmak első sorban a pápával és Zsigmond magyar királlyal találták magukat szemben, aki német-római császár is volt s bátyjának, Vencel cseh királynak a halála után a cseh trón örököse is lett. A pápa, Zsigmond és a fenyegetett német fejedelmek ötször indítottak keresztes háborút a husziták ellen. Óriási ellenséges hadak nyomultak be Csehországba, de a husziták mindig győzedelmesen verték ki őket országukból, sőt a háború színterét csakhamar áttették a szomszédos államok területére és rettenetes pusztításokat vittek ott véghez. Közben természetesen arra is törekedtek, hogy a szomszédos országok tömegeit is fellázítsák és a maguk ügyének nyerjék meg. A huszita harcok lángja így csakhamar átcsapott a magyar Felvidékre is.
A cseh husziták nagy sereggel törtek rá a Vág-völgyére és rabolva, pusztítva lehúzódtak egészen Pozsonyig., amelynek már külvárosát is felperzselték. Zsigmond kénytelen volt belátni, hogy fegyverrel nem tud elbánni a vad lelkesedéstől fűtött huszitákkal, azért béketárgyalásokat kezdett velük. Ötszáz évvel ezelőtt Zsigmond megjelent Pozsonyban, hogy személyesen tárgyaljon a békéről a husziták vezérével, Prokoppal. A békealkudozások azonban nem vezettek sikerre. A husziták tovább dúlták a Vág-völgyét és a magyar hadak Nagyszombat mellett súlyos vereséget szenvedtek tőlük. Ebben az időben jelenik meg Magyarországon a cseh zsoldos vezér, Giskra János is, aki hol a magyar királyok zsoldjában, hol meg ellenük hadakozott, persze mindig a saját egyéni érdekeinek szempontjából. Csak Mátyás királyunk tudta egészen hatalma alá hajtani 1462-ben ezt a dölyfös rabló-főurat, aki aztán itt végleg megtelepedett, magyar családokkal rokonságba jutott és családja a XVII. századig élt. Ugyanebben az időben ismerkedett meg a magyar a zsebrákokkal. Így nevezték ugyanis nálunk a cseh katonákat. (Zsebrák, zsobrák, cseh szó, - koldust jelent.)
A vérszemet kapott husziták sikereiken felbuzdulva még merészebb kalandokra vállalkoznak. Németországba való becsapásaik közben eljutnak egészen Berlinig, a magyar Felvidéken pedig a huszita hadak újra elözönlik a Vág-völgyét, a Szepességet és vad kegyetlenségek között pusztítanak mindenütt. Bár szenvednek vereségeket is, elfoglalják Nagyszombatot, Körmöcbányát és sok felvidéki várat, ahonnan időnként kegyetlen rablóhadjáratokra indultak. Hiábavaló velük szemben minden fegyverkezés, támadás, a huszitákat nem lehetett fegyverrel legyőzni. Ők voltak ennek a kornak a legjobban felfegyverzett, legvakmerőbb katonái, kitűnő vezéreik voltak s félelmes erejüket csak a belső meghasonlás törte meg.
A huszita mozgalom a középkori társadalmi rend bomladozásának egyik korán jelentkező tünete volt. A mozgalom gyökerei visszanyúlnak az angol Wycliffe (olv. Vájkliff) tanításáig. Ez az angol pap az oxfordi egyetem tanára, aki már felolvasásaiban, 1363-ban, támadást intézett az egyház ellen. Wycliffe iratai sehol sem találtak olyan termékeny talajra, mint Csehországban. Ez az ország a XIV. században nagyon felvirágzott s az anyagi jóléttel együtt szellemi élete és nemzeti érzése is erősen ébredezett. A prágai egyetem az akkori tudományos életnek egyik gócpontja lett. De úgy az egyetemen, mint az államban, egyházban s a városokban az ország minden részében nagy számmal lakó németek foglalták el a legjövedelmezőbb állásokat. A cseh köznemesség pedig, amely a zsoldosok térfoglalásával katonailag is háttérbe szorult, egyre jobban szegényedett s így egyre jobban hajlott a forradalomra. Ez a forradalmi hangulat egyrészt a városokban élő vagyonos németség, másrészt az egyház ellen irányult, amelynek óriási birtokai voltak.
A mozgalom vezére Husz (helyesebben Hus) János lett – pap maga is és tanár a prágai egyetemen. Egyébként Vencel király feleségének gyóntatója. Husz a prágai egyetemen sorozatos előadásokat tartott Wycliffe szellemében, azonkívül azt hirdette, hogy a püspöki és a papi hatalom között nincs különbség, meg hogy a Cseh nép Isten választott népe. Az utcán s még a templomokban is napirenden voltak tanításai hatásaként a tüntetések, verekedések. A németek elhagyták a prágai egyetemet. A prágai püspök ünnepélyes harangzúgás közepette elégettette Husz eretnek iratait, néhány nap múlva Huszt és híveit egyházi átok alá vetette, a pápa pedig kiközösítette az egyházból Prága városát.
A cseh király, Vencel maga is rokonszenvezett a mozgalommal, így aztán Husz tábora egyre jobban szaporodott. Husz visszavonult ugyan, de cseh nyelven írt művei országszerte terjedtek s szabad ég alatt tartott prédikációkat híveinek. Ebben az időben ült össze a konstanzi zsinat, amelynek az volt a célja, hogy megvitassa az egyházban dúló bajokat s ismét tökéletes egységbe forrassza a kereszténységet. A zsinat maga elé idézte Huszt, hogy bocsássa ügyét a zsinat döntése alá. Husz megjelent a zsinat előtt s kijelentette, hogy hajlandó visszavonni azokat, de nem a zsinati atyák tekintélye, hanem egyedül a Szentírás tekintélye előtt hajlik meg. A hosszas tárgyalások azzal végződtek, hogy Huszt fogságba vetették, majd máglyahalálra ítélték és megégették 1415 július 6-án. A következő évben pedig ugyanez a sors érte Husz társát, Prágai Jeromost.
Husz János halála Csehországban rettentő izgalmat és elkeseredést keltett és forradalom okozója lett. Hívei szentté avatták, a templomokban mindenütt az ő tanait prédikálták s a cseh papok kijelentették, hogy az Úrvacsora csak akkor érvényes, ha minden hívő két szín alatt, kenyér és bor alakjában veszi magához az Úr testét. Eddig a bor színe alatt való áldozás, vagyis a kehely használata a papok kiváltsága volt, most a mindenben egyenlőséget követelő husziták itt is egyenlőséget követeltek, a kehely (calix) lett a jelvényük, ezt festették a zászlóikra s kelyheseknek (calixtinusoknak) is nevezték őket. A cseh alsópapság, a köznép, de az alsóbb nemesség is tömegesen csatlakoztak a huszitákhoz. Fölfegyverkeztek és nekiestek a templomoknak, kolostoroknak. Rabolva, gyujtogatva, embertelenül pusztítva járták be egész Csehországot. A katholikus papokat és a németeket versengve irtották mindenütt.
A husziták nem csak a vallásélet terén akartak újításokat behozni, hanem a gazdasági bajok gyökeres orvoslására is törekedtek és ki nem forrott, ködös gondolataik is voltak minden jogegyenlőtlenség megszüntetésére. Nagy szerencséjük volt abban, hogy egy kitűnő katona és nagyszerű szervezőtehetség állott az élükre: Ziska János, akiről hajmeresztő és szörnyű dolgokat őrzött meg a hagyomány. Ez a marcona, félszemű cseh köznemes volt, aki olyan huszita hadsereget szervezett, hogy azzal semmiféle más hadsereg nem vehette fel a versenyt. Katonáit, tisztjeit szigorú fegyelemben tartotta. A gyorsan mozgó gyalogság mellett a tüzérségnek is nagy szerepet juttatott a nyílt harcban, ami újítás volt. De legfélelmesebbek voltak a huszita seregek táborai (kimagasló pontok megerősített helyei), amelyeket Ziska kezdett építtetni. Innen híveit táboritáknak is nevezték. Félelmetes újítása volt a szekérvár és a hadiszerekből vasláncokkal összekötött védőfal, amelyet bármely pillanatban fel tudtak állítani s ami lehetetlenné tette a támadó nemesi lovashadakat. A szekérvárba mégis bejutó lovagokat kampós lándzsákkal és vasból készített cséphadarókkal verték agyon a huszita katonák. Ha pedig észrevették, hogy az ellenség kifáradt a bevehetetlen szekérvár ostromában, akkor kirohantak rá és mindaddig nem pihentek, amíg teljesen meg nem semmisítették. A huszita-harcok mindig véresek voltak és rendesen a vad lelkesedéssel harcoló husziták győzelmével végződtek. Európa legjobb katonáinak tartották a huszitákat, akik különös fegyverekkel és minden, akkor megállapodott szokástól eltérően harcoltak. Zsigmond és a német fejedelmek 1-200 ezer főből álló sereggel nyomultak be nem egyszer Csehországba, de Ziska mindig kiverte őket az országból és a huszita hadak, mint a pusztító zivatar, amelynek nyomán csak kár és pusztulás maradt, csaptak le a szomszédos területekre.
De a husziták között, már Ziska életében, aki egy csatában a másik szemét is elvesztette, pártok támadtak. Eszméik túlzottságával szinte versengve tettek túl egymáson. A tehetősebbek nem akartak teljesen elszakadni az egyháztól és megelégedtek volna a törvény előtti egyenlőséggel, meg a fölösleges egyházi vagyon elkobzásával. Ezek a mérsékeltek voltak tulajdonképpen Husz igazi követői, akiket utraktivistáknak (két szín alatt áldozóknak) neveztek. Velük szemben azonban ott volt a taboriták pártja, amely parasztokból, iparosokból és szegény nemesekből állott. Ezek élén a komor, rajongó Ziska állott s ezek minden rendi kiváltság eltörlését, az egész egyházi vagyon elkobzását követelték, az egyház régi szervezetének teljes megváltoztatását, sőt csakhamar vagyoni egyenlőséget is a jogegyenlőség mellé. Ziska halála után egy kivetkőzött szerzetes, Prokop állt a taboriták élére. A kisebb részük azonban Ziskát pótolhatatlannak tartotta s ezek orfanistáknak, árváknak nevezték magukat. Volt aztán a többieknél még jobban elvadult felekezet is a husziták között, az adamiták, akik a paradicsomi ősállapot visszaállításán ábrándoztak és nemsokára meztelenül kezdtek szaladgálni az erdőkben. Ezekkel a félbolondokkal azonban még Ziska végzett, szétverte őket és akik nem akarták elhagyni elveiket, -körülbelül ötvenet, - máglyahalálra ítélt.
Prokop vezérsége idején voltak a legmerészebbek a husziták. Midőn Prokop az ötödik kereszteshadat is szétverte, messze idegenbe is elkalandoztak a huszita seregek. Zsigmond király végül egyezkedni próbált a mérsékeltebb huszitákkal. Sürgetésére a pápa összehívta a bázeli zsinatot, amely bár sok engedményt tett a huszitáknak, békét nem tudott teremteni. Az utrakvisták azonban Csehbródnál szétverték a taboritákat s Zsigmondot elismerték királyuknak, aki viszont biztosította vallási és polgári szabadságaikat. Ezzel azonban még mindig nem volt vége a huszita mozgalomnak. V. László király idejében a csehek kieszközölték 1444-ben, hogy a király mellett az utrakvista Podjebrád György legyen a kormányzó. László halála után aztán Podjebrádot megválasztották cseh királynak. Az eretnek cseh király azonban szálka volt a pápák szemében és II. Pál pápa Mátyás királyt tüzelte keresztes háborúra Podjebrád ellen. A hosszas hadakozásnak az lett a vége, hogy Mátyás Olmütz bevétele után cseh királynak nevezte ugyan magát, de Podjebrád lényegében mégis megvédte trónját Mátyással szemben is. A köztük folyó béketárgyalások idején különben Podjebrád meghalt, mire a cseh rendek a lengyel király fiát, a 15 éves Ulászlót választották meg cseh királlyá, aki aztán évekig tartó háborút folytatott Mátyással a cseh trónért. Mátyás halála után a nagyar nemzet is Ulászlót választotta meg királyává s ezzel a két nemzet közt elsimultak az ellentétek, amelyek a huszita mozgalomból sarjadtak ki. Ulászló a huszitákkal is békét teremtett, mert 1485-ben mind a kelyheseket, mind a katholikusokat elismerte addigi jogaikban és birtokaikban.
Vasárnapi könyv (1929. I.)
