Most megpróbálom kifejteni, milyen embernek kell lennie a papnak, noha nem saját előnyödért teszem ezt. Ha nem ismerném már ugyanis a főpap és a hatalmas istenek bizonyságtételéből e rád ruházott tisztséget, mindent, amivel foglalkoznod kell, akkor nem mernék rád bízni ilyen fontos dolgot. Mégis megteszem, hogy képes légy mondandómmal más papokat meggyőzőbben és teljes szabadsággal tanítani a városokban és a vidéki tartományokban. Nem egyedül kell így kigondolnod és gyakorolnod eme elveket, hanem én, az istenek kegyelméből uralkodó főpap is támogatlak bennük, noha nem vagyok méltó ily magas hivatalra, még ha vágyom is rá és szüntelen imádkozom az istenekhez, hogy az legyek. Tudnod kell, hogy az istenek nagy reménnyel vannak irántunk halálunk után, így feltétel nélkül hinnünk kell bennük. Ők mindig igazságosak, nem csak az elkövetkező életekben, hanem mostani életünk ügyeiben is. Hatalmuk bőségénél fogva képesek legyőzni eme élet zűrzavarait, rendet vinni a rendetlenségbe, nyilvánvaló hát, hogy még inkább meg tudják ezt tenni a másvilágon, ahol az ellentétek megbékélnek egymással, miután a halhatatlan lélek elvált a testtől, az élettelen test pedig porrá lett. Megtennék-e mindezt, ha nem táplálnának reményt az emberek iránt? Ezért, mivel tudjuk, hogy az istenek papjaiknak nagy elégtételt ígérnek, tegyük felelőssé őket minden megbecsülésért, amely az isteneket illeti az emberek által, mutassák fel példaként saját életüket arra, amit az embereknek hirdetnek.
Elsőként az istenek iránti tiszteletet kell hirdetnünk. Illő, hogy szolgálatukat úgy végezzük, mintha ők maguk is jelen lennének és figyelnének, mert ugyan nem látjuk, de minden fénynél erősebb pillantásukkal legrejtettebb gondolatainkba is behatolnak. Nem én mondom ezt, hanem sok isteni kinyilatkozásban megtalálható; most elég ezek közül csupán egyet megemlíteni, hogy bemutassunk két dolgot egyben, nevezetesen miként látnak az istenek mindent és miként örvendeztetik meg az istenfélő embereket:
„Phoibosz mindenfelé kiterjeszti messzelátó sugarait. Sebes pillantása még kemény sziklán is áthatol, keresztül sötétkék tengeren, látja csillagok sokaságát visszatérő körökben a rendületlen mennybolton a szükség szobraiként. Látja holtak tömegét az alvilágban, akiket Tartarosz bebocsátott Hádész homályos lakhelyére, nyugat sötétsége alatt. Több örömem telik az istenfélőkben, mint az Olümposzban.”1
Minden rokonságban és kapcsolatban áll az istenekkel, de legfőképp az emberi lélek, ennél fogva valószínű, hogy az istenek pillantása könnyedén és eredményesen képes áthatolni rajta. Vegyük észre az isten szeretetét az emberek iránt, mikor azt mondja, hogy az istenfélőkben annyi öröme telik, mint a tiszta és ragyogó Olümposzban. Hogy is ne vezetné hát fel lelkünket a sötétségből, a Tartaroszból, ha kegyes áhítattal közelítünk felé? Valóban tud még azokról is, akiket a Tartarosz börtönébe vetettek, mivel ez a hely sincs az istenek hatalmán kívül, az istenfélőknek pedig az Olümposzt ígéri a Tartarosz helyett. Mindenképp ragaszkodnunk kell hát a jámbor tettekhez, s nem szabad mondanunk semmi aljasságot, sem pedig hallgatnunk semmi hitványságra. A papoknak pedig nem csupán a tisztátalan vagy szégyenletes cselekedetektől kell távol tartaniuk magukat, hanem ilyen szavak kiejtésétől és hallgatásától is. Hasonlóképp tartózkodnunk kell minden sértő tréfától és kicsapongástól. Be kell látnod, mit értek ez alatt, ne hagyd hát, hogy egyetlen felszentelt pap is Arkhilokhosz, Hippónax vagy bárki hasonló verseit olvassa.2 A régi komédiákból is inkább kerüljön el bármi ilyesmit, jobb lesz ez neki, és mindenképpen egyedül a filozófia megfelelő nekünk, papok számára, a filozófia útjai közül is csak azok, akik az isteneket választották értelmi vezérlőjükül, mint például Püthagorasz, Platón, Arisztotelész, valamint Khrüszipposz és Zénón iskolája. Nem kellene figyelmet szentelnünk mindnyájukra, ahogy valamennyi tanításra sem, csupán azokra, akik istenfélők és azt tanítják, hogy az istenek léteznek és foglalkoznak a világgal, továbbá hogy féltékenységből, irigységből és ellenségeskedésből fakadóan sem az embereknek, sem egymásnak nem okoznak kárt. Ilyesmivel leginkább költőink hozták szégyenbe magukat írásaikkal, azután azok a mesék, amiket a zsidók prófétái igyekeztek kitalálni, a magukat galileánusoknak tartó nyomorultak pedig imádják ezeket.
Ami minket illet, olyan írásokat kellene olvasnunk, amik valóban megtörtént tettekről szólnak, kerülnünk kellene minden olyan képzelgést, amik közkézen forogtak elmúlt idők emberei között, például a szerelmi történeteket és általában véve minden effélét. Egyszerűen nem minden út megfelelő a felszentelt papok számára, ám azokat, amiken haladhatnak, helyesen kell kijelölni, így hát nem lehet bármiféle olvasmány illő hozzájuk. A szavak bizonyos hajlamokat keltenek a lélekben és fokozatosan vágyakat idéznek elő, majd hirtelen szörnyű tüzet szítanak, ami ellen véleményem szerint jó előre fel kell vérteznünk magunkat.
Ne tűrjük el Epikurosz és Pürrhón értekezéseit, ám bölcsességükben az istenek már elpusztították műveik nagy részét, így ezek a könyvek megszűntek létezni. Mégis oka van annak, miért nem kellene példaként említenem ezeket a munkákat arra, mit ne olvassanak, s még inkább, milyen gondolatokat kerüljenek a papok. A beszéd hibája ugyanis korántsem ugyanaz, mint az elme tévedése, s utóbbinak kell főként figyelmet szentelnünk, mivel a nyelv vele együtt vétkezik. Meg kell tanulnunk szóról szóra az isteneket dicsőítő himnuszokat, amelyek közül sok szépet a régiek és a mi költőink szereztek, ugyanakkor tudnunk kell azokat is, amiket templomokban énekelnek. Többségüket maguk az istenek adományozták nekünk, feleletül imádságainkra, néhányukat viszont emberek írtak az istenek tiszteletére, isteni ihletettség és a gonoszságok számára elérhetetlen lélek segítségével.
Mindezt legalábbis meg kell tanulnunk megtenni és gyakran imádkoznunk kell az istenekhez, lehetőleg naponta háromszor, ám ha ez nem lehetséges, legalább hajnalban és napnyugtakor. Nem lehetséges ugyanis, hogy a felszentelt papok egyetlen nappalt és éjjelt is áldozat nélkül hagyjanak, a hajnal pedig az előbbi, ahogy az alkony az utóbbi kezdete. Úgy helyes, ha mind a két időszakot az isteneknek szóló áldozattal kezdjük, még ha nem is bennünket jelöltek ki éppen a szolgálatra. A mi kötelességünk elvégezni a templomok valamennyi rituáléját, ahogy atyáink törvénye előírja, s ennél nem kell sem több sem kevesebb rítust végrehajtanunk, mert az istenek örökkévalóságának megfelelően nekünk is lényegi természetük szerint szükséges eljárnunk, hogy jóindulatúvá tegyük őket.
(Julianus Imperator: Egy paphoz írt levél töredéke/A galileánusok ellen, Disciplina Kiadó, Pécs, 2020.)
1Ismeretlen eredetű jóslat.
2A hagyomány szerint Arkhilokhosz és Hippónax szerzeményeinek közös jellemzője, hogy a maró gúnyversek, illetve a kegyetlen szatírák hatására a költemények célpontjai esetenként öngyilkosságba menekültek.
