Elszakítva
Idővel az ember sok arcvonalra eljut. Amit most elmesélek, Cambrai-nál történt. Ragyogó időben repültünk fivéremmel kettesben a front felé.
Északon robbanásokat figyeltünk meg. Ahogy közelebb értünk, egy magányos angol menekült éppen a front felett. Máskülönben nem volt semmi látnivaló. Az angol vonalak felett repültünk anélkül, hogy lőttek volna ránk. Keleti szél fújt, ami a légi harcban nagyon előnytelen, mert a küzdelem során erősen elsodorhat. Az együlésesnek csupán a támadásban rejlik az előnye. Ez pedig a fegyverzetéből fakad. Ha légi harc közben túl mélyen az ellenséges terület fölé űz a szél, akkor előbb-utóbb eljön az idő, amikor vissza kell fordulnunk, vagyis védekezésbe kell átmennünk. Az együlésesnek, ami csak előrefelé képes lőni, ez igen sorsdöntő, sokak számára már katasztrofálissá vált pillanat! Váratlanul megpillantottunk öt angol együlésest, ahogy nagy magasságból éppen lecsapni készülnek ránk. Én viszont soha nem éreztem mással azt a felsőbbrendűséget, mint amikor a bátyámmal repültem. Így volt ez most is.
Az öt úriember egyelőre nem merészkedett közel hozzánk, hanem a távolból tartott lőgyakorlatot mindkét német repülőgépre. Azután az egyiküknek megjött a bátorsága, és rám rontott. Szűk forduló! S máris mögötte voltam. A támadóból üldözött lett. Az angol megpróbált gyors gépével nyugat felé menekülni. Folyamatos cikkcakk-repülésével nem nyújtott biztos célt nekem. Azután egyszer csak rávette magát, hogy ne védekezzen tovább. Úgy tűnt, a megfigyelője már megsérült, és a masina is „bűzleni” kezdett. Ez egy repülő kifejezés az átlőtt benzin- vagy olajtankra utaló fekete füstcsíkra. Éppen meg akartam adni neki a kegyelemlövést, amikor elakadtak a töltényeim. Mélységes szomorúsággal feladtam a dolgot, és megfordultam. A csata hevében kilométerekre eltávolodtam az arcvonalunktól. Hirtelen félelmetes gondolat hasított belém: Hová lett a négy másik angol és a fivérem? Ám ekkor szörnyűségesen csodálatos kép tárult elém! Az angolok és a bátyám vad küzdelemben forgolódtak egymás körül! A szívem majdnem megállt a rémülettől: a töltényelakadás miatt nem tudtam többé lőni! Ugyanis a fivérem a négy angolt, akik már régóta elvágtak tőle, folyamatosan lekötötte, így egyikük sem tudott utánam eredni! Rajtam volt hát a sor, hogy segítsek. A küzdő felek közé vetettem magam. Az eddig egyetlen ellenséggel elfoglalt angolok váratlanul elszakadtak tőlünk, és hazafelé indultak, pedig még mindig kétszeres túlerőben voltak. Természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy elakadt a lőszerem. Ahogy a fivérem utólag mondta, semmit sem adott volna egyikünk életéért sem.
