Schäfer megmenti az életem
Békeidőben ezért életmentő érmet adnak. Háborúban vacsorára és egy üveg pezsgőre hívtam meg érte Schäfert. Nagyszerű időjárás, kék mennybolt! Schäfer, én és még két másik úr arra a hírre szálltunk fel, hogy ellenséges repülő tevékenység zajlik a fronton. Mikor odaértünk, először semmit sem láttunk. Ám mégis voltak ott angolok. Ötösével repültek, nagy törzsű kétfedelűeken, mindegyik kétüléses, de sajnos valamennyi túlságosan messze. Ide-oda repkedtünk az arcvonal felett, az öt angol pedig továbbra is távol volt /maradt, a másik oldalon. A dolog kezdett unalmassá válni, mert egyáltalán nem akartak közelebb jönni. Nagyjából háromezer méteres magasságban voltunk, s ekkor észrevettem egy magányos angolt ezer méterrel lejjebb. Gyerünk utána! Ahogy épp elkezdtem zuhanórepüléssel a nyomába eredni, az angol sajnos kiszúrta, hogy veszély fenyegeti, és menekülőre fogta. Immár több kilométerre volt odaát, de még volt esélyem elkapni. Már csak ezerötszáz méterre voltunk a földtől. Az angol azonban, hogy elkerülje a veszedelmet, továbbra is egyre lejjebb ereszkedett. Végül már öt kilométerre távolodtunk a vonalaktól, ezért a harc számomra nagyon kedvezőtlenné vált. Elszakadtam tőle, mert egyetlen lövés a motoromba elég lett volna a kényszerű landoláshoz ellenséges területen.
Nyomott hangulatban, alacsonyan repültem hát én is vissza az arcvonal felé, mikor azt láttam, hogy a korábban észlelt öt angol közül az egyik kiválik a kötelékből, és utánam ered. Továbbra is mélyen „odaát” jártam, még mindig öt kilométerre a fronttól, ezer méteres magasságban. Mindez egy csak előre lőni képes együlésesnek egyáltalán nem volt kedvező felállás. Száguldottam hát az arcvonal irányába. Már az angol is ezer méteren volt, és lövéshez készülődött. Utólag azt kell mondanom: fölöttébb előnyös helyzetből! A távolsággal viszont nem tudott mit kezdeni, ezért nyugodtan repültem tovább. Mögülem, a messzeségből, szakadatlan gépfegyverropogást hallottam. Már kezdtem nagy reményeket táplálni, és magamban így szóltam: várj csak, mikor ideérsz, majd magaddal végzel, ha elakadnak a lövedékeid. S ekkor váratlanul egy reccsenés hallatszott a gépemből! Az egyik fő merevítőt átlőtték. Többé nem voltam képes éles fordulókat tenni, különben a tartószárnyak elszálltak volna. Igazából akkor is le kellett volna zuhannom, ha az angol többé nincs a nyakamon. Ráadásul még mindig három kilométerre voltam a vonalaktól. A pilóta viszont nem ismerheti a kétségbeesést, ezen kívül a legtöbb esetben a veszélynek nem is vagyunk teljesen a tudatában. Így arra gondoltam: vedd fel vele nyugodtan a harcot!
Eközben az angol a lehető legközelebb ért hozzám. A gépfegyverropogás rémítően hangos volt, jelző- és robbanólövedékek röpködtek körülöttem. Én meg csak üldögéltem a sorozatlövések között. Borzasztó! Még mindig nem tüzelhettem, mert az angol továbbra is felettem volt. A veszély ellenére, hogy a tartósíkok leszakadhatnak, éles kanyarba kezdtem, hogy az angol hátába kerüljek. Nyilvánvaló volt, hogy a gépem nem képes elviselni ezt a megerőltetést, mert az voltaképpen már csak egy roncs. Gondolatban már láttam, ahogy a következő pillanatban lángra kapok. Csaknem mozdulatlanul, kiváló célpontként lebegtem az angol alatt. S mit vettem észre ekkor! Az ellenséges gép kigyulladt, mögötte pedig egy német tűnt fel! Schäfer volt az, ahogy a törzs festéséről megállapíthattam! Istennek hála! Bármibe lefogadtam volna, hogy a következő másodpercben lelőnek, vagy elszállnak a tartósíkok. Miután hazaértünk, csak kezet nyújtottam Schäfernek, és meghívtam estére pezsgőzni. Jó, hogy legalább ezt megtehetjük. Ekkoriban, a tizedik légi győzelmet követően a századnál, egy dedikált képet kaptunk a fivéremről. Én ezt éppen három nappal korábban érdemeltem ki. Még aznap délután Vimy-nél lelőttem a tizenegyediket, ami megmutatta, hogy balszerencsém csupán a gép meghibásodásának következménye volt.
