Bolko von Richthofen - Hazatérés IV.
November 16-án, hétfőn éjfélkor a francia északi vonal egyik gőzmozdonya, csupán egy szeneskocsit és egy tehervagont vontatva, lassan átgördült a kehli Rajna-hídon. Sípjelzések hangzottak fel, s ahogy a kis vonat befutott a német állomásra, az ott éppen szolgálatot teljesítő vasutasok levették a sapkájukat. Manfred földi maradványai hazaérkeztek. Másnap reggel a koporsót rejtő, durva deszkákból ácsolt ládát átemelték a német birodalmi vasút poggyászkocsijába, azután gallyak és virágok alatt felravatalozták. Egész kedden folytak a tárgyalások a kehli német hatóságok és a francia megszállás parancsnoka között, aki nem akart engedélyt adni a hazafias ünnepség megtartására a vasútállomáson, Manfred koporsójánál. De úgy tűnik, nem ítélte meg helyesen feljebbvalóinak szándékait, mivel kora este a megszálló parancsnokság engedélyezte a rendezvényt. A kis fürdőváros összes harangja megszólalt, s a tűzoltóságot is riadóztatták, mert fáklyákat gyújtottak, majd a legöregebb aggastyántól a legifjabb gyermekekig, akik futva érkeztek, az egész lakosság felvonult Manfred ravatalához, hogy tiszteletteljesen ismét német földön köszöntse őt. Szerdán hatkor a kocsit Kehlből Appenweilerbe vontatták, ahol a menetrend szerinti frankfurti járathoz kapcsolták. Onnan Berlinig Manfred utolsó útja olyan diadalmenet volt Németország legszebb részein keresztül, amihez semmi sem fogható. Minden városban és faluban szóltak a harangok, lengették a zászlókat, repülőgépek kísérték a vonatot, a poggyászkocsiban a régi hadsereg vadászpilótái tartották a halottvirrasztást, s a lakosság kívánságának megfelelően az ajtók nyitva maradtak, hogy a vasúti töltéseken tömegekben álló férfiak, nők és gyermekek láthassák a koporsót. Ahol csak a vonat megállt, Baden-Oosban, Rastattban, Karlsruhéban, Durlachban, Bruschsalban és Heidelbergben, a hatóságok és a szervezetek mindenütt az állomáson várták, s hazafias dalokkal üdvözölték. Nem volt semmiféle ellentét a pártok és szövetségek között. Mindenki megjelent, és ritkán tapasztalható összhangban adták meg a halott hősnek kijáró tiszteletet. A koszorúk hegyekben tornyosultak, köztük apró csokrok és virágok hevertek, mivel még azok is, akik csupán néhány pfenniget áldozhattak e célra, ki akarták fejezni a nagy harci pilóta iránti hálájukat és megbecsülésüket. Éreztük, hogy gyászmenetet kellene tartanunk Manfrednak, mert hazatérésének a nép jelképes jelentőséget tulajdonított. A százezreket, akik idegen földben leltek végső nyughelyükre, nem lehetett mind hazahozni. Így az összegyűlt néptömegek a mi halott Manfredunk köszöntése során benne kívánták látni az önfeláldozó német hősiesség, fiaik és fivéreik szimbólumát, mindazokét, akik életüket a hazának áldozták.
