Bolko von Richthofen - Hazatérés V.
November 18-án, szerdán, este tíz után érkezett meg a vonat Berlinbe. A Potsdam állomáson ünnepélyes fogadtatásban részesült, repülő- és hagyományos századok képviselői várták. A koporsót az 1. ulánusezred tagjai vitték a halottaskocsihoz, mivel korábban Manfred is köztük teljesített szolgálatot. Ezután az Invalidusok utcájában lévő Irgalmas-rendi templomba szállították. A Potsdamer Platzot le kellett zárnia a rendőrségnek, mivel hatalmas tömeg gyűlt ott össze, mely a gyászmenetet némán és kalaplevéve hagyta elvonulni. A ravatalozás csütörtök reggel a templomban történt. Ekkor a cinkkoporsót egy barna színű, tölgyfából készültbe helyezték, s kardokat és ulánuscsákókat fektettek rá. A koporsó előtt állt az a fakereszt, ami Fricourt-ban jelölte Manfred sírját. Csupán a neve és az 5391-es szám volt olvasható rajta. Vadászszázada és az 1. ulánusezred egykori tisztjei álltak díszőrséget mellette. Berlin népe egész nap szakadatlan sorokban haladt el a koporsó előtt.
November 20-án délután zajlott le a temetés. Már dél körül megindult az embertömegek áramlása. Azután megérkezett Hindenburg birodalmi elnök is, akit anyámmal köszöntöttünk. Vele együtt tiszteletét tette Luther birodalmi kancellár, Dr. Geßler hadügyminiszter, von Seeckt tábornok, a berlini tábornoki kar feje és Zenker admirális, tengerésztisztjei kíséretében. A templomi szertartás méltóságteljes és rövid volt. Ezt követően nyolc pilóta, valamennyi a Pour le mérite-rend lovagja, a koporsót a 2. porosz tüzérezred által biztosított lövegtalpra emelte. Az őrezred egyik százada állt az élre, és tompa dobszó kíséretében a menet a számtalan egybegyűlttől zsúfolt utcán keresztül megindult az invalidusok temetője felé. Az egyik korábbi ezredbajtárs, aki immár a Reichswehr tisztje, a koporsó előtt vitte az összes kitüntetést, amit Manfred élete során kapott. A temető felett fekete jelzőzászlókat húzó repülőgépek köröztek, a díszszázad pedig háromszoros sortűzzel vett végső búcsút. Miközben a hadsereg zenekara a jó bajtársról szóló dalt játszotta, a koporsót a mélybe süllyesztették. A hadügyminiszter megemlékezése így hangzott:
„Most, mikor végső nyughelyére helyezzük Manfred von Richthofen földi maradványait, fogadalmat teszünk, hogy hitünk és reményünk a hazáé, melyért az életét adta”.
A gyászszertartás számtalan résztvevője közül senki sem volt, aki ne értett volna lelke legmélyéből egyet e szavakkal. Így talált Manfred végső nyughelyére a birodalmi főváros közepén. Hogy mennyire ott él még azonban emléke a nép szívében, azt jól mutatja az ezer meg ezer látogató, aki évről évre felkeresi a sírját, mindenekelőtt vasár- és ünnepnapokon. Mindmáig nem csökkenő számban látogatják, gyászolnak és emlékeznek, ugyanakkor pedig hazafias büszkeség tölti el őket, lélekben meghajolva a levegő német hőseinek árnyai előtt.
