A szállásomon a mennyezetről lógó lámpát egy repülőgépmotorból barkácsoltam. Az egyik általam lelőtt gépből származik. A hengerek helyére villanykörtéket szereltem, s ha éjjelente ébren fekszem és világít, akkor, Isten a tanúm, ez a csillár egyszerre fantasztikus és borzalmas is. Sok töprengeni valóm van, amikor így heverészek. Anélkül írom ezt a feljegyzést, hogy tudnám, a hozzám legközelebb állókon kívül olvassa-e majd valaha bárki. Azon gondolkozom, hogy megírom a Vörös harci pilóta folytatását, mégpedig egy igen sajátos ok miatt: mostanra a harc, amely minden fronton kibontakozott, teljes mértékben démonizálódott, semmi sem maradt abból a „friss, vidám háborúból”, ami a kezdetekkor volt. Most már azért kell mindenütt kétségbeesetten küzdenünk, nehogy az ellenség betörjön az országunkba. Az a sötét benyomásom támadt, hogy a Vörös harci pilótát olvasva az emberek számára egy egészen másfajta Richthofen jelenik meg – aki nem is én vagyok. Ha belelapozok a könyvbe, csak gúnyosan mosolygok magamon. Most már egyáltalán nem érzem olyan pimasznak magam. Nem azért, mert elképzelem, milyen lesz, ha egy napon a halál rám is lesújt, biztosan nem ezért, noha gyakran emlékeztetnek rá, hogy egyszer be fog következni. A legmagasabb helyről közölték velem, hogy fel kellene hagynom a repüléssel, mert még csakugyan nyakon csíp. De nagyon nyomorultul érezném magam, ha dicsőségesen és rendjelekkel kitüntetve, nyugdíjasként tengődnék tovább, hogy értékes életem őrizgessem a nemzet számára, miközben a lövészárkokban minden szegény fickó továbbra is kitartóan teszi a kötelességét.
A légiharcokat követően siralmasan érzem magam, ami valószínűleg a fejlövésem utóhatása. Amikor lábam ismét a reptér szilárd talaját éri, igyekszem gyorsan a négy fal közé kerülni, nem akarok senkit sem látni és semmit sem hallani. Azt hiszem, a háború igazából ilyen, nem pedig, ahogy az emberek otthon elképzelik, hurrázás és üdvrivalgás, hanem minden sokkal komolyabb, elkeseredettebb…
