Ez csak a harcról szól (2. rész)
Lényegében a legfőbb móka egy vadászrajban a bajtársiasság. Nem tűrök meg egyetlen rossz hangulatot árasztó embert sem, még ha különben az ellenséggel szemben rendkívül használható is.
A századparancsnoknak nem kell túl sokat parancsolgatnia az egységeknek. Az egységek vezetői mindenképpen szabadon vadászhassanak a nekik kijelölt térségben. A fontos pillanatokban az egységparancsnoknak anélkül kell megszabnia a fő harci területet, hogy – amint az előfordulhat – előírná: „háromszor repüljenek végig” egy meghatározott szakaszt. Az ilyen parancsok teljesen értelmetlenek. A vadászpilótáknak úgy kell bejárniuk a kijelölt területet, ahogy nekik megfelel, s ha ellenséget vesznek észre, akkor rontsanak rá és lőjék le. Minden egyéb esztelenség. Más nem számít, csak a végeredmény. Már a jó öreg Clausewitz úr is megmondta, hogy háborúban az ellenség megsemmisítésén kívül másnak nincs értelme. Ha valaki azt állítja, hogy a vadászpilóták egyszerű jelenléte a front egy meghatározott részén eltántoríthatja az ellenséget a megfigyelő- és felderítő repülésektől, akkor téved. A légi fölényt háborúban a győztes harcon kívül semmilyen más módon nem lehet kivívni. Ezen kívül az ilyen parancsoknak végzetes következménye is lehet azokra a pilótákra nézve, akiknek nincsenek kötélből az idegei, s a harckészségük könnyen meggyengülhet.
Nevezetesen egy már amúgy is némiképp óvatos pilóta ezt mondhatná: „ha fel-le repkedsz a fronton, akkor is ugyanazt teszed, mint az, aki megtámadja és elpusztítja az ellenfelet”, így ez a már amúgy is kétes hasznú pilóta teljesen haszontalanná válik. Felsőbb parancsnokságunknak úgyszintén látnia kell, hogy a dolog nem a jól megfogalmazott utasításokon múlik. Ez csak a harcról szól.
