Ez csak a harcról szól (1. rész)
Egy vadászszázad parancsnokának állandóan a csapatánál kell lennie. Elfogadhatatlan, hogy valahol a hátországban éldegéljen, a pilótáival telefonon érintkezzen, a parancsait elméletben, a zöldasztaltól, időszakosan adja ki – ez így nem mehet. A vadászszázad parancsnokának az összecsapásokat közvetlen közelről figyelve kell meggyőződnie valamennyi egységvezérének, az ő alvezéreiknek, sőt, a század minden egyes vadászpilótájának képességeiről. Az ellenséggel nem úgy kell szembeszállni, hogy a rangsorhoz igazodunk. Csak az alkalmas harci pilótának, aki, amint megpillantja az ellenséget, támadást indít, mindig készen áll és képes is harcba bocsátkozni, s aki nem kérdezi meg, hogy a küzdelem végeztével nem fog-e szétzúzott végtagokkal heverni a földön. Sok szép egyenruhába bújtatott fess úriember van, ám ettől ők még nem válnak tisztességes harci pilótákká.
A vadászszázad parancsnokának el kell választania az ocsút a búzától. Ezt csak úgy teheti meg, ha az általa vezetett emberekkel mindig együtt van.
De nem csak erről van szó. Az egységek parancsnokának magának is vadászpilótának, mégpedig jónak, más szóval sikeresnek kell lennie. Muszáj felszállnia az embereivel. Hogy miért? Mert meg kell figyelnie, hogyan harcolnak. Ez mindennél fontosabb. Tudnia kell, mely pilótáit kell kötelékrepülésre kijelölnie, képesnek kell lennie arra, hogy megítélje, kik egészítik ki egymást, kik alkalmazhatók együtt a levegőben. Az a harci kötelék, mely a tűzvonalban jól teljesít, olyan bajtársakból áll, kik jól ismerik egymást, kik az összecsapások során összehangolódnak és mind pontosan tudják: közülük senki sem hagyja cserben a másikat, ha nehéz helyzetbe kerülnek.
