1911. 03. 29.
Nálunk mostanában minden csupa „menetelés” még enni is alig van időnk. Amikor felsorakozunk a tornához, akkor egyikünk biztosan nem tartja jól a lábát, a kezét vagy a fejét, s ekkor azonnal felhangzik: „át a lovaspályán, lépés indulj”! Ezután a sor tornázik, s közben két másik „szabadfoglalkozást” is űz: térdhajlítást és a többit, na meg a változatosság kedvéért egy kis mászókázást is: fel-le. Ezt követően gyakorlatozás, műszaki oktatás, és holnapra még a morze-ábécét is lemásolhatom tízszer.
Anyámnak nem kell azonban mindezt olyan szörnyűnek gondolnia. Nagyon jól viselem, és egyetlen egyszer sem volt „újoncfájásom”, míg egyikünk, aki még nincs 18 éves, s egy kissé puhány, egyfolytában nyöszörög, hogy fájnak a combjai, és úgy vánszorog, mintha eltört volna a lába. „Nincs erő a hasában”, így az őrmesterünk. Most jól jön, hogy mindig is ügyes tornász voltam. Az őrmestert sem szabad oly borzalmasnak képzelniük, csak, ahogyan egyszer egy tisztnek kifejtette: mi még túl gyengék vagyunk, ezért rendezi el jól a napunkat. Ez azonban nem árt senkinek – „elválik az ocsú a búzától”, ahogy az őrmester mondja.
Anyám az étkezésünk miatt se aggódjék. A kaszinóban nagyon jó és változatos az étel, csak sajnos kicsit drága (1,30); ráadásul nekünk, hadapródoknak muszáj innivalót is vásárolnunk hozzá, hogy legyen valami a poharunkban, ha innunk kell valakinek az egészségére. Én mindig egy üveg világost veszek („a legolcsóbb, ami csak kapható”, ahogy az őrmester mondja), így az étkezés naponta 1,44 márkába kerül, ám ettől azután jóllakok estig.
Vasárnap hagyhattuk el először a kaszárnyát, tegnap pedig feleskettek minket. Húsvétra négy nap eltávozást kapunk, s erre az időre junkertársam, Fen szülei meghívtak magukhoz Darmstadtba.
