1911. 07. 08.
A gyakorlatozás meglehetősen kemény, ám nagyon érdekes és mindig nagyon vidám. Eddig még soha nem énekeltem annyit, mint ez alatt a tizennégy nap alatt. Mindent teljes mértékben együtt éltem át a legénységünkkel, s közben végre igazán megismerhettem a katonaéletet, s azt hiszem, ez valóban fontos.
Nagyon jól éreztem magam egy igazi parasztszálláson. Heringenben várt rám szállásadó gazdám, egy idősebb, méltóságteljes férfi, a fején hímzett sapkával, szájában pedig hosszú pipával, s a portájára vitt. A hatalmas, kétszemélyes családi ágyat kaptam meg, ami a nappaliban, egy alkóvban állt. Tányér, kés és villa nem volt; mindenki, még a kis lovászfiú is egy kanalat kapott, tejet merített egy nagy tálból, kenyeret aprított bele, egy másik tálból pedig burgonyát tűzött a zsebkésére. Evés közben senki egy szót sem szólt. Az egész házban csak egy mosdóedény és egyetlen aprócska tükör volt. Mindez azonban nem azt jelentette, hogy ezek az emberek szegények voltak, hiszen három lovuk, tizenhat tehenük és nyolc borjújuk volt az istállóban. Nehéz elhinni, hogy ennyi természetességre lelhetünk Ems és Wiesbaden világhírű gyógyfürdői között.
Egyszer majd leírom nektek, hogyan telik egy gyakorlatozással töltött nap. Június 26-án, hétfőn, a századom menetoszlopban tette meg az utat Kirbergtől Langenschwalbachig. Az elképzelés az volt, hogy egy hadsereg éppen felfejlődik; közte és az előőrs között kellett a saját sorunkat kialakítanunk, hogy a hátramaradó csapatok és a menetelő egységek között legyen összeköttetés. A menetoszlopba fejlődés a legmegerőltetőbb művelet, mivel a szekerek nem állhatnak meg, így folyamatosan futnunk kell. Hozzánk, az első vonalhoz zárkóztak fel a többiek Kirberg után az első tizenhat kilométeren. Már fél hétkor készen álltunk, majd tíz perc alatt kellett megtennünk egy kilométert. A nap hátralévő részében negyvennyolc kilométert menetben tettünk meg a Rajna menti Eltville-ig. Mivel az egyik altisztet kerékpárral a századosunkhoz rendelték, egy ló felszabadult, s a hadnagy nekem ajánlotta fel. Így a Taunus legszebb tájain áthaladó menetet a Rajnáig lóháton tettem meg, míg a többieknek a kocsikon kellett ülniük. Különösen élvezetesek voltak a felderítő lovaglások, amiket a hadnaggyal kettesben tettünk, hogy a szekereknek járható utakat találjunk. Este hét körül érkeztünk meg a szállásunkra, ám tízkor már éjszakai gyakorlatra riadóztattak, ahonnan hajnali kettő után tértünk vissza. Másnap kábelt fektettünk a Rajnán, a század pedig átkelt a folyón. Niederingelheimbe értünk, ahol kitűnő szállást kaptunk, mert ott is, ahogy mindenütt a Rheinhessen vidékén, sok jó bort ihattunk.
Most már minden nap várjuk a „gombokat”, amiket a gyakorlatot követően kell kapnunk. Ideje, hogy végre őrvezetők legyünk – a zászlósok közül, akik velünk együtt kerültek a gyalogtüzérséghez, néhányan már altisztek. Természetesen addig még sokat kell tanulnunk, ahogy más csapatok junkerei is tették.
