Hírek

A mai naptól elérhető új kiadványunk. 

„A filozófia uralmához csupán az kell, hogy legyen filozófia; vagyis hogy a filozófusok, filozófusok legyenek.” (José Ortega y Gasset)

Molnár Tamás (Budapest, 1921. június 26. – Richmond, Virginia, Amerikai Egyesült Államok, 2010. július 20.) magyar filozófus, eszmetörténész, politológus és publicista munkássága nem vált kellően ismertté a magyar szellemi életben, noha kötetei jelentős példányszámban fogytak itthon, és külföldön. Egyetemista korában a kényszerű külföldi tanulmányai a lángoló világ ellenére is életre szóló hatást gyakoroltak rá. Franciaországban, az ottani kultúrában találta meg az „igazi szellemi hazáját”, amelyet a dialektika, a harmónia és az ellentétek országának tartott. Franciaországot a szülőföldje és nemzete ellen elkövetett „1920-as bűne” és „Európa 1992-es cserbenhagyása” ellenére is szerette. Otthont alapítani azonban – az olyan közép-európai emigránsokhoz hasonlóan, mint John Lukács, John Kekes, Ludwig von Mises, vagy Eric von Kuehnelt-Leddihn –, csak az Egyesült Államokban tudott.

„1949 januárjában New Yorkba hajóztam – és az egész út folyamán tengeribeteg voltam. Columbia szívesen fogadott engem, és aztán egy olyan tündérmese kezdődött, amelyet egyáltalán nem értettem meg és amelyből erőteljesen profitáltam. Miután újravizsgálták budapesti és brüsszeli diplomáimat, azt mondták nekem, hogy sokkal többet tudok, mint egy <<junior>> és ez valójában egy doktorátussal egyenértékű, de talán jó ötlet volna, ha beiratkoznék egy két éves PhD-képzésre a Columbia Egyetemre. Két év és egy disszertáció megírása után megvolt a doktorátusom. (...) A tanítás és az írás vált a fő foglalkozásommá. Könyvek következtek, külföldi meghívások kormányok által is, az összes kontinensre tett utazások, sok alkalommal. Egy lojális amerikaiként (hogyan tudnám elfelejteni Eisenhower tábornok gesztusát?) intellektuális értelemben európai maradtam (hogyan tudnám elfelejteni a mélyreható oktatást, amelyet kaptam?). Sok kaland következett, az afrikai dzsungeltől a krokodil által való üldözésig az Amazonason – Benarestől Új Guinea-ig, tiszteletbeli doktorárus Mendozából (...) és mindebből azt a tapasztalatot nyertem, hogy mindazok, akik panaszkodnak az élet miatt azok vagy szerencsétlenek, vagy bolondok. Nem voltam a karrierista élmezőnyben, oly sok kollégámmal és társ-értelmiségivel együtt: visszautasítottam, hogy előnyt kovácsoljak a meggyőződéseimből, visszautasítottam a szlogeneket és a képmutatást, és megpróbáltam jó katolikus maradni.”  (Molnár Tamás: Önportré)

Molnár Tamásra sokan úgy gondolnak itthon is, mint konzervatív-keresztény (katolikus) filozófusra, és akinek volt alkalma legalább egyszer találkozni vele, beszélgetni és előadásait hallgatni a kilencvenes évek, vagy a kora kétezres évek Magyarországában, abban e nézet csak megerősödhetett. Én többször beszélgettem vele. Angol szabású öltönyben, vasalt fehér ingben, sűrű cigarettafelhőbe temetkezve, kényelmes karosszékben ülve válaszolt kérdéseimre a legváltozatosabb témákban. Főleg a filozófiáról, a politikáról, a vallásról és az utazásairól beszélt. Egyetemi hallgatóként úgy véltem, hogy maga a megtestesült konzervatív katolikus filozófa, egy revideált chestertoni figura. A háttér kontrasztja, bottal közlekedve látni őt, amint megáll a koszos budai utcákon, vagy az ELTE (akkor éppen) romos épületének folyósóján. Nagyon más volt, mint a környezete: bölcs, kissé ódon, de nemes jellem. Ő külsőségekben valóban konzervatív jelenség volt, és persze jobboldali is, de ez utóbbi jelzőt az akkori pesti szellemi miliőben az ember nehezen mondhatta ki magyarázkodás nélkül. Maradt tehát a konzervatív, mint konszenzusos, ártalmatlan skatulya – ez kellően általánosító volt –, és vele kapcsolatban elnézőbbek voltak, kevésbé ugattak, mint a jobboldali jelző hallatán, főleg az egyetemi körökben, kutyaólakban.