Magasztos és fenséges nyári éj, minő gyönyörteljes órákat szereztél te a szemlélődő lelkeknek! Nappal, Nap-támadattól Nap-áldozásig fénylő világosság, a munka zaja, a természet szünetnélküli munkája, a küzdelem a létért, az anyag uralma, fajunk községes vagy dicsőséges nagyravágyása uralkodik a világ felett és tartja lázas izgatottságban. Míg éjjel, ellenkezőleg, a földi természet elpihen, helyet engedve az Ég uralmának a maga fenséges nagyságában. A lélek ura lehet ekkor önmagának, elfedheti a testet, kinyilhat, mint a virág az üde légen, elmerülhet gondolataiba, szemlélődhet, tanulmányozhat, érezhet, szellemi életet élhet és élvezheti a megismert igazság tiszta fényét. Ekkor érezzük valójában az emberi dolgok hiábavalóságát. Feledjük, a mi lényegesen anyagi szempontból az emberiség értékét látszik képviselni. Az ipar legremekebb művei, a fényes épületek, paloták, templomok mind éjbe borulnak. Kicsinyke bolygónk elveszti látszólagos nagyságát. Közvetlen érintkezésben érezzük magunkat a természettel, anyánkkal, hitvesünkkel, örökös barátnőnkkel, az örök ifjú és örök szép természettel, melynek kebelén minden ábrándunk elszenderülhet; ő hall és megért minket, - felel nekünk néma csendjével és csillagaival; benne és általa élünk és érezzük, hogy nem egy hazának, nem bolygónak, hanem a végtelenségnek vagyunk a polgárai. Az éj valódi hazánkba, a végtelenség és az örökkévalóság hazájába varázsol át bennünket, melyet csak a gondolat tiszta, éleslátása tehet hozzáférhetővé.
−−−
Ezen nyári éjen annyira tisztán látszott a Tej-út, hogy azonnal észrevettük benne a temérdek csillaghemzsegést. Megértettük, hogy atyáink a kezdetleges korszakban, őseink Kaldeában és a jóniai tenger elbüvölő partjain a hattyu fehérségére gondoltak, midőn eme pehelyszerű fényességet bámulták, és szemeink mintegy önkénytelenül varázsolták elénkbe az ősi képzelődés által feljegyzett tünékeny képeket. Nem messzire az előkelő Hattyu-nyaktól, mely hosszasan nyulik végig e légies folyamban, feltaláltuk a Széket, vagy a Trónt, melyre később Kassiopé ült; a Nyilast, mely mintha csak végig volna dobva e légfolyamon; az alakjáról még most is könnyen felismerhető Delfint; a zeniten lebegő Sast, két csillag-szárnya között; a Lantot, Andromédát, Pegazust és a Sárkányt, mely a Medvék között kígyódzik végig.
És ezt gondoltuk magunkban: nem ez-e az igazi összekötő kapcsa az emberiségnek a különböző korszakok között? ! Hány tekintet találkozott, hány gondolat és vágy egyesült ugyanezen a csillagokon, tizennégy, tizenöt század óta? ! Mennyi politikai rendszer, vallás, emberi vélekedés élte le magát a gulák alkotása óta! Minden elpusztult, elsöpörtetett e Föld színéről, fajok, népek, nyelvek és hazás!... S imé, ezek a hű társak még mindig ott vannak! Ezek az egyedüli világító tornyok, melyek nem aludtak ki. Te veled közölte Mózes, a nagy népvezér, oh fehéres fényű Véga, Te veled közölte csendes magányában minden reményét, mialatt népét hosszas és keserves vándorlással az ígéret földe felé vezette! Titeket hivott fel tanuul, oh szép Plejádok, kik ezen este, ezen éjjel kibontakozva a látóhatár ködéből, oly feltűnően rezegtetek. – Titeket hivott fel tanuul Jób az ő kétségbeejtő megpróbáltatásához! És téged, te óriási kiterjedésü Gönczöl szekere (Nagy-Medve), téged látott, csodált, és forgásodban hűn követett Homérus, midőn gyermekkorában Olymp hegyén nyáját őrizte!
És ti ragyogtatok, szelíd csillagok, ti ragyogtatok mindnyájan ama betlehemi éjen, a melyen a biblia előadása szerint egy közületek szokatlan fénynyel kigyult és titeket látva, merült el ábrándjaiba a Tábor hegyi próféta, midőn Jákob kútjánál pihenésre dőlt s majd a vizért jövő samariabeli asszonynak, ihletett jóslásképpen azt mondá: »Asszony, elhidjed, hogy eljő az óra, melyben sem ez hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádjátok az Urat. Mert az Isten Lélek, és a kik őtet imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják!« - Igen, úgy van, a csillagok a mi igazi sugallóink, meghittjeink és barátaink! A szemek, melyek századokról századokra bámulták őket, a sír éjjelében örök álomra záródtak. Nem sokára lecsukódnak a mieink is. De utánunk, ujabb és ujabb századokon és ezredeken át, míg csak látó szemek lesznek e Földön, a halandók ezrei mindig fogják bámulni és dicsőíteni őket. Sőt ha feltámadunk a halálból és egy más hazában, más csillagzatban ujabb életet élünk: ujra látni fogjuk fénylő ragyogásukat, mert a csillagok, síron innen és síron túl, egyformán végtelenségről és az örökkévalóságról beszélnek nekünk!
Nicolas Camille Flammarion – Csillagászati olvasmányok 1894. (Feleki József fordítása)
