Thomas Love Peacock (1785-1866)
Elismert költő, esszéíró, operakritikus és szatíriaíró. Munkássága már élete során több író (kik közül néhányan a költő barátai és egyben szatírájának célpontjai is voltak), irodalmi kritikus (többségük csupán célpontként szolgált), és a hírhedten szókimondó olvasóközönség elismerését is kivívta. Peacock hírnevét szinte kizárólag hét regényének köszönheti, melyek közül négy gyors egymásutánisággal jelent meg 1815 és 1822 között - Headlong Hall, Melincourt, Nightmare Abbey, és a Maid Marian. A maradék hármat - The Misfortunes of Elphin, Crotchet Castle, és Gryll Grange – már nagyobb kihagyások után írta és publikálta. A Gryll Grange címet viselő könyv csak 1861-ben, öt évvel Peacock halála előtt jelent meg. A szerző regényeiben megörökíti a korai 19. századi Anglia intellektuális, szociális, gazdasági és irodalmi eszmecseréit (olykor harcait). Ezek úgynevezett "beszélgető regények", melyekben a karakterek, akik különböző párbeszédeket folytatnak, nagy számban a költő korának meghatározó alakjai voltak. Peacock regényei nem veszítettek varázsukból, illetve az érintett témák a mai napig politikai és társadalmi beszélgetések részét képezik. Művei humora még ma is elbűvöli az olvasókat, melyekben egy eszmecsere se folyhat sokáig egy humoros cselekmény vagy vélemény beszúrása nélkül.
Thomas Love Peacock 1785-ben született Weymouth-ban Samuel Peacock üvegkereskedő és Sarah Love (lánya Thomas Love-nak, a Királyi Haditengerészet nyugalmazott parancsnokának) gyermekeként. Peacock három éves volt, mikor édesanyjával az anyai nagyszülőkhöz költöztek. (Néhány önéletrajzi írás a költözést jelöli meg az apa halálának valószínű okaként, de a mai napig egyfajta bizonytalanság lengi körbe Samuel Peacock végét). Hatéves korában Peacock megkezdte tanulmányait az Englefield Green nevű iskolában, ahol John Harris Wicks vette szárnyai alá. Már ezalatt az idő alatt családjának írt számos verses levelében megmutatkozott a társadalmi szatíra iránti érdeklődése és tehetsége. Peacock látszólag jól érezte magát az iskolában, ahol tanárai is meg voltak vele elégedve, viszont mégis az itt töltött hat év volt az első és egyetlen időszak, melyet egy oktatási intézményben töltött. 1800-ban már hivatalnokként dolgozott a Ludlow, Fraser and Co. nevű londoni kereskedőházban, ahol csupán rövid ideig tartózkodott. Verseket és tanulmányokat kezdett írni, majd 1805 végén Palmyra névvel kiadta első verseskötetét, melyet a közönség pozitív fogadtatásban részesített. A címadó vers, mely lényegében egy jelenésszerű romról szóló tanulmány, képviseli Peacock erőfeszítését a 18. században alkotó elődők stílusában írt művek utánzására.
Röviddel a Palmyra megjelentetése után Peacock eljegyezte Fanny Falkner-t, egy a chertsey-i szomszédságából származó fiatal kisasszonyt. A pár jegyességének Falkner kisasszony egy rokona miatti beavatkozás szakított félbe, melyet az 1842-ben írt "Newark Abbey" című versében örökített meg. 1808-ban Peacock Sir Home Popham vezetése alatt a HMS Venerable fedélzetén szolgált magántitkárként; mialatt rajta tartózkodott, a hajó soha nem hagyta el a kikötőt. Feladatai a mai napig nem tisztázottak, viszont megörült, mikor a fedélzeten töltött hat hónap után partra szállhatott és megkezdte gyalogtúráját a Temzén, melyet az 1810-ben írt The Genius of the Thames (A Temze szelleme) című kétrészes ódában örökített meg. A vers bemutatja Peacock próbálkozását a folyó leírására és arra, hogy mit jelent Anglia és az ő számára. A temzei túrát egy walesi utazás követett, mely alatt sikerült befejeznie versét, és találkozott Jane Gryffydh-el, egy walesi lelkész lányával. Nyolc évvel később Peacock megkérte Jane kezét, viszont eközben is folyton a költészeten járt az esze, így továbbra is írt és publikált.
1812 októberében vagy novemberében Peacock találkozott Percy Bysshe Shelley-vel, aki később barátként és irodalmi kritikusként is hagyatkozott Peacock tudására. A két költő közötti témaválasztás és technikabeli különbségek ellenére Shelley feltehetőleg csodálta Peacock költészetét (különösképp a Palmyra-t). 1812-re a Philosophy of Melancholy (A búskomorság filozófiája) című verse is nagy elismerést hozott a költő számára. A "General Analysis" bevezetőjében Peacock vitába száll azzal a gondolattal, hogy a változáson való merengés nemesi rangra emelné az elmét, és hogy a művészet és az emberi kapcsolatok "fő varázsa" és "lenyűgöző köteléke" egy, a változásról szóló filozófiai gondolatmenetéből származik. Peacock folytatta az írást és kísérletezést különböző, új témák és irodalmi formák használatával, mialatt barátsága Shelleyvel egyre szorosabbá vált. Valószínűleg ebben az időben íródott a The Dilettant (A dilettáns) és The Three Doctors (A Három Doktor) nevet viselő színdarab, melyek életében se kiadásra se megrendezésre nem kerültek. Egy sokkal sikeresebb vállalkozása az 1813-ban írt A Grammatico-Allegorical Ballad (Nyelvtani-Allegorikus Ballada) alcímet viselő Sir Hornbook (Elemi Kézikönyv Úr), mely nyelvtani segítséget ad gyermekek számára. Childe Lancelot, a mű hőse Sir Hornbook segítségével a nyelv és a verstan megértéséhez közeledve hódítják meg az ékesszólás különböző területeit. Peacock tehetségének hála, mely a nyelvtant oly szórakoztatóvá tette, a könyv öt éven belül öt illusztrált kiadást is megélt.
Utazásai végeztével 1813-ban visszatért Walesbe. Ez idő tájt két versen is dolgozott: a spenseri stanzaban írt (ababbcbcc) befejezetlen mitológiai eposzon, az Ahrimanes-en; és az 1814 márciusában publikált Sir Proteus-on. Ez utóbbi egy szatírikus támadás Robert Southey díjnyertes költő ellen, kinek karrierjét Peacock hosszú éveken keresztül figyelemmel kísérte. A Sir Proteus-ban kritizálja William Wordsworth, Samuel Taylor Coleridge, Walter Scott személyét és a időszakos sajtót, de a mű középpontjában Southey áll, kinek műveit Peacock egy, a versben szereplő karakteren keresztül kritizálja; azok ízlést, minőséget és tudatosságot nem ismerő mivoltára hívva fel a figyelmet. Röviddel a Sir Proteus megjelenését követően, Peacock tudomást szerez barátja Shelley és Mary Godwin, William Godwin és Mary Wollstonecraft lányának szökéséről. Két héttel később Shelley levelet írt feleségének, Harriet-nek, melyben meghívja, hogy csatlakozzon hozzájuk a Kontinensen. Ugyanebben a levélben olvashatjuk: Shelley tudatja Harriet-el, hogy megkérte Peacock-ot, gondoskodjon Harriet anyagi szükségleteiről. Peacock részben a Harriet iránti rokonszenv, részben a barátja iránti tisztelet miatt megtette, amire kérték.
1795-ben nyugodtabb idők jártak és Peacock ezekkel a szavakkal levelet írt édesanyjának: "KEDVES ÉDESANYÁM, megpróbálok neked versben üzenni még ha prózában jobb munkát is végeznék". Peacock-nak húsz évébe telt, mire tökéletesíteni tudta technikáját a prózai fikció területén, melyet meg is tett, méghozzá messzemenő eredményekkel. Mikor 1815-ben Peacock elkezdett első regényén, a Headlong Hall című művén dolgozni, melyet ugyanebben az évben ki is adott, Shelley és Mary visszatértek Londonba; elég közel laktak ahhoz, hogy gyakori látogatást tehessenek egymásnál. A könyvben szereplő karakterek "véleményeket" testesítenek meg, kik a kúriai környezetben gyakran bonyolódnak drámai beszélgetésekbe, az általa használt szatírikus hangsúly bizonyította, hogy a Headlong Hall még Peacock korábbi, nagy elismerést kiváltó munkáinál is sokkal jobbra sikeredett. Ez az első regény mintául szolgált Peacock legtöbb későbbi regényéhez, melyekben ugyan változtat néhány dolgon, de mindvégig megtartja a Headlong Hall mintáját. A regény környezetét nyújtó birtok egy vidéki földesúrhoz, Harry Headlong-hoz tartozik, aki "különbözik a többi walesi földesúrtól...bizonyos csodás, könyveknek nevezett esemény esett meg vele, hogy általuk megtalálják a házba vezető útjukat." A földesurat tudásszomja egészen Oxfordig viszi, ahol filozófusokat és jó ízléssel rendelkező férfiakat keres, mikor is tudatják vele, hogy ott nem tartózkodnak ilyen személyek. A csalódott férfi úgy dönt, hogy jól felszerelt házát olyan találkozóhellyé alakítja, ahol hozzájuk hasonló személyek gyűlhetnek össze. Legfontosabb vendégei között van Mr. Foster, egy "perfekcionista"; Mr. Escot, egy "depravácionista"; Mr. Jenkinson, egy "fennálló állapot hívő"; és Dr. Gaster tiszteletes, kinek fő tehetsége jó étvágyában merül ki.
Peacock szereplői látszólag semmiben nem értenek egyet. A karakterek nem kötelesek egyetérteni se változtatni saját előítéleteiken, nem próbálják meggyőzni a hallgatóságot, hogy alakítsanak nézeteiken, vagy megsértődjenek bármilyen őket ért sérelmen. Pont nézeteltérésük kelti életre a regényt, mely már a címoldalból is kiderül.
Minden bölcselő, ki meglelt
Néhány neki legkedvesebb rendszert
Minden módon illesztgeti,
A természetet szófogadásra kötelezi
A nevetségestől egészen a valóban fontos tárgykörökett érintő témákról szóló viták már a regény első oldalán megjelennek. Egy megjegyzés, miszerint "a mai nap a legrosszabbak közül való" adja a válaszlehetőséget, "éppen elleknezőleg". A reggeli étkezés adja a karakterek számára a lehetőséget, hogy megvitassák, vajon az állatból készült ételeknek az angolok étrendjének részét kéne, hogy képezzék. Majd a Headlong Hall-i kert ad helyszínt egy diskurzusra, melyben megvitatják, vajon a természetes vagy a mesterségesen kialakított kert a különb. A regény, mint láthatjuk ártatlanul indít, a szereplők ugyan megkérdőjelezhető fontossággal bíró témákról beszélgetnek, azok mégis gúnyos színezettől hemzsegnek. A közönség nyer, és Peacock elkezd tényleges problémákkal foglalkozni.
1815-1816 telén Peacock és Shelley görög nyelvű műveket olvastak, majd ellátogattak Görögországba is. Ez idő alatt Peacock a The Round Table; or, King Arthur's Feast (A Kerekasztal, avagy Artúr Király lakomája) című, 1817-ben kiadott, gyermekeknek szánt versen kezdett el dolgozni, körvonalazva az angol uralkodói réteget. Ebben az időben Peacock fő irodalmi tevékenysége két prózai darabra irányult: Calidore, egy Artúr legendáin alapuló be nem fejezett regény, és az 1817-es, a Headlong Hall-hoz hasonló szándékkal és lelkülettel íródott, igen igényes és kifejezetten aktuális regény, a Melincourt.
A Headlong Hall-hoz képest a Melincourt kérdésköre megfontoltabb, témái között szerepel a régi és a modern ember típusának összehasonlítása, az irodalmi ízlés és a nők iskolázottsága, tehát a különböző témákra és ellentmondásokra szánt figyelme egyértelműen mutatja, hogy ezzel a művével nem csak és kizárólag előző regényét akarta újraírni. Előző művéhez hasonlóan Peacock a Melincourt-ban is több szereplőt foglalkoztat, akik a komoly és a kevésbé komoly helyzetekhez egyaránt hozzájárulnak. Peacock szereplői – akik akár a szerző jóváhagyását elnyerő komoly gondolkodókat, vagy tervszerűen elhelyezett pojácákat alakítanak – mindannyian szerepet játszanak a regény céljának életre keltésében, mely a társadalmi hibák és az emberek változásra való képességének felfedése. Ennek elérése érdekében a Melincourt kevesebb humoros szünetet tart, mint a Headlong Hall, így nagyobb figyelmet tud szentelni a hosszabb, komolyabb vitákra, melyek jóval összetettebbek az előző könyvéhez képest. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Melincourt egy komoly hangvételű könyv, viszont azt mindenképp elmondhatjuk, hogy humora a társadalmi ötleteknek és céloknak magasabb szinten van alárendelve, mint a Headlong Hall-ban volt.
Miután 1817-ben három részben publikálta Melincourt című regényét, Peacock még egyszer a versek és a klasszikus költészet felé fordult. Az eredmény az 1818 februárjában publikált Rhododaphne címet viselő, ódaként papírra vetett görög szerelmes vers, mely a tradicionális természetes és természetfeletti szerelmet állítja középpontba. Peacock örült Mary Shelley a szöveg átírásában nyújtott segítségének, Percy Shelley elismerésének, illetve George Gordon és Lord Byron méltatásának. Mint láthatjuk, Peacock kezdte elnyerni az irodalmi élet elismerését (ennek ellentmondani látszik John Keats ellenszenve). Az 1817-es Laon and Cynthia (Laon és Cynthia) című mű vizsgálatában Shelley Peacock segítségét kérte. Ebben az időben bizonyos fokig Shelley támogatta anyagilag, mivel Peacock nem keresett eleget írásaival. Többek között ez is magyarázatot adhat Mary Shelley Peacock-al szembeni ellenszenvének és nézeteltéréseiknek okára. Egy alkalommal például úgy utalt Peacock-ra és Thomas Jefferson Hogg-ra, mint Shelley "állatseregletének" tagjaira. Érdemes megjegyezni, hogy a férj halálát követően Peacock mindig fontosnak tartotta Mary Shelley anyagi kényelmének biztosítását.
Nem meglepő, hogy a Shelley házaspár forradalomra való hajlama később ellenállhatatlan témává vált Peacock számára, aki azt szatírikus fikció formában papírra is vetette. Két hasonló írással a háta mögött Peacock készen állt ismét próbára tenni képességeit. Az eredmény az 1818 októberében a közönség számára is elérhető Nightmare Abbey) című könyv lett. Peacock legkevésbé komoly hangvételű regénye, a Nightmare Abbey egy bizonyos Scythrop Glowry nevű férfi boldogtalan szerelmi életét ábrázolja, kinek érdeklődése különböző időkben Miss Marionetta O'Carroll és Miss Celinda Toobad személyekben ölt alakot. Óvatosan kell a gondolatot megközelíteni, miszerint ezek a karakterek direkt megszemélyesítései Percy Shelley-nek, első feleségének Harriet-nek és Mary Shelley-nek. A legtöbb Peacock művet olvasó, illetve a Halliford Edition of Peacock's Works (Peacock Munkáinak Halliford-i Változata) szerkesztői egyetértenek abban, hogy: "Scythrop és a hölgyek karakterét szándékos megszemélyesítés nélkül nézni olyan képtelenség lenne, mintha tagadnánk a hasonlóságokat, még ha azok ismeretlenek is a közönség számára, "
A hasonlóságok, ha másnak nem is, legalább gondolatébresztőnek tekintendők. Mikor Scytrhop a tornyában épp nem a hölgyek körül sertepetrél (és legtöbb alkalommal pont ezt teszi) akkor "a világ megreformálása iránt érzett szenvedély" foglalkoztatja. Megírja "Philosophical Gas; or; a Project for a General Illumination of the Human Mind " (Filozófiai Badarság; avagy az Emberi Elme Általános Felvilágítására Szánt Tervezet) című értekezését. Ez az "alapos tervezet az emberi természet őrült szövetén végzett átfogó javítására" összesen hét példányban kel el.
Bár Scythrop bizonyos hasonlóságokat mutat Shelley-vel, Peacock barátjával, a Nightmare Abbey-ben levő gúny soha sem vág túl mélyre. Annak ellenére, hogy könnyen tehette volna, Peacock soha nem ösztönzi olvasóit arra, hogy túl komolyan vegyék regényét: a Melincourt-i komolyságot sehol nem látjuk a Nightmare Abbey-ben. Helyette az olvasó megnevettetése érdekében használatos kedélyes gúnyt és komédiát találunk. Még Shelley is, aki Olaszországban olvasta el a regényt, 1819 júniusában levelet írt Peacock-nak, melyben a költő szórakoztató tehetségéről ír: "A Nightmare Abbey magával ragadott. Úgy gondolom, Scythrop karaktere bámulatosan megtervezett és kivitelezett, nem is tudom, miként dicsérjem megfelelően a nyelvezet egészének könnyed tisztaságát és erejét." A korabeli sajtó hasonlóképp írt a műről a Literary Gazette 1818 december 12-én és a Monthly Review 1819 novemberében megjelent számában. Shelley-hez hasonlóan Byron is szórakoztatónak találta a karikatúrát és arra kérte Shelley-t, fejezze ki csodálatát Peacock-nak.
Az irodalmi világ úgy tűnt, kedvelte, ahogy annak művelőiről írt a Nightmare Abbey-ben, így folytatta az alámerülést ebbe a világba, mely annyira lenyűgözte a költőt. 1818 júliusában elkezdte közelebbről vizsgálni és formát adni gondolatainak az "Essay on Fashionable Literature " (Divatos Irodalomról szóló Tanulmány) című művében. Az írás végül befejezetlen maradt és Peacock életében kiadásra se került. Az elkészült mű eleje minden irányból a becstelenséggel szemben fellépő, annak különböző módjainak felfedésére szolgáló támadás lett volna, amiről Peacock-nak mindig is határozott véleménye volt. A végső töredék Peacock egy Edinburgh Review-i tanulmánnyal szemben megfogalmazott cáfolata, mely szinte csak hibát talál Coleridge 1816-ban kiadott Christabel című írásában. Ahogy Coleridge néhány figurája írásaiban megjelenik, úgy Peacock maga is talált a sajátjától eltérő ötleteket és technikákat az ő irományaiban. Peacock, a korára jellemző módon, hamar az igazság ellen küzdők ellenállhatatlan célpontjává vált, melyet a számos vizsgálat és a pusztán háromhavonta történő megjelenés is igazolt.
Peacock következő regényére, az 1822-ben megjelent Maid Marian-ra készült, így kénytelen volt félretenni az "Essay on Fashionable Literature" írását. Nem sokkal később ezt is szüneteltetni kényszerült, mivel energiáját két, nem irodalmi törekvés is lekötötte. Az első 1819 januárjában kezdődött, mikor az India House vizsgálójának dolgozott, ahol a ranglétrán fokozatosan haladva, egyre több felelősséggel bíró pozíciót birtokolva 1856-ban nyugdíjba ment. 1819-ben pedig az akkor 46 éves British India utilitarista filozófusa és történésze, James Mill is munkába állt, egy az övéhez hasonló pozícióban. James Mill fia, John Stuart Mill 1823-ban csatlakozott az India House-hoz.
Ebben az időben történt, hogy Peacock eljegyezte Jane Gryffydh-t, akivel 1811-es walesi körútján találkozott. Bár 1811 óta nem találkoztak és még csak üzenetet se küldtek egymásnak, Peacock levélben megkérte Gryffydh-t kezét, majd a pár 1820 március 20-án egybekelt. Peacock tovább dolgozott az India House-nál, ahol 1821 áprilisában véget ért próbaideje, melyet 600-ról 800-ra emelkedő éves fizetés követett. Az irodalom ebben az időszakban is közel állt a szívéhez, Shelley több alkalommal is felkereste, hogy olvassa el verseit és korrigálja az azokban található esetleges hibákat.
Peacock természetesen érezte, hogy a modern költészetnek egy egyszerű átolvasásnál több javításra van szüksége, így 1820 novemberében a "The Four Ages of Poetry" (A költészet négy kora) című műve megjelent az Ollier's Literary Miscellany első (és egyben utolsó) számában. Shelley elmenekült "a Lake Poets néven ismert szörnyű versfaragók baráti társaságát" övező gúnytól, akik közül Peacock állítása szerint mindenki "hangsúlyozottan tudatlan a történelmet, társadalmat és az emberi természetet illetően". Peacock állítja, hogy a modern költészet bővelkedik mindenben, ami politikailag rossznak tekinthető, illetve súlyosan híján van mindennek, ami politikailag jó és elfogadható. Állítása szerint a modern költészet csupán egy származék, mely vélemény kihívást jelent azon romantikus költők hitével szemben, kik hiszik, műveik valami újat, ismeretlent mutatnak be. Peacock provokatív írására Shelley "Defence of Poetry" (A költészet védelme) című tanulmányával válaszolt, mely az Ollier's Literary Miscellany következő számában jelent volna meg, viszont csak 1840-ben került nyomtatásban az olvasóközönség elé.
Peacock első gyermeke, Mary Ellen 1821 júliusában látta meg a napvilágot. Peacock folytamatosan építette karrierjét az India House-nál, majd visszatért az íráshoz, melyet 1818-tól szüneteltetett. Peacock negyedik regénye, a Maid Marian 1822 áprilisában került kiadásra. A mű részben Joseph Ritson 1795-ben megjelent Robin Hood című könyvéből táplálkozott, abban a reményben, hogy "burkolt szatírát készítsen a világunkban létező elnyomás létéről". A regény maga nem ér fel az író becsvágyó céljaihoz: a Maid Marian rövid betekintést enged egy alternatív, de fenntarthatatlan társadalom képébe.
A cselekmény a főszereplők két fő törekvés felé történő munkálkodásának bemutatásával kezdődik. Az első John herceget, nottinghami sheriff és Sir Ralph Montfaucon-t, Henry király egy ügynökét követi, ahogy Robin Hood elfogásán dolgoznak a Sherwoodi erdőn keresztül, hogy a hatalmon levők ellen elkövetett különböző "bűnei" miatt eljárást indítsanak ellene. A második a három férfi, Sir Ralph, John herceg és Robin Hood versengését követi nyomon, ahogy egy helyi báró lányának, Matilda Fitzwater kezének megszerzésén munkálkodnak, akit a Sherwoodi erdőben csak Maid Marian néven ismernek. Egyedül Robin Hood-nak van esélye a független, fiatal lány kezének elnyerésére, aki épp annyira ügyesen bánik a karddal mint az íjjal és nyíllal, nincs rá hatással a hercegek és bárók által viselt rang vagy hatalom, melyet mások fölött próbálnak gyakorolni. Ha ez nem lenne elég, ő, mint Matilda Fitzwater, jegyben jár és házasságot tervez igazi szerelmével Roberttel, Huntington grófjával, akit mindenki csak Robin Hood-ként ismer.
Peacock sugallata szerint az emberek képesek, sőt kötelesek eldönteni, hogy a két "törvényen kívüli" személy, Robin és Marian közül melyikük a nemesibb, de mindezt úgy, hogy megmutatja, társadalmuk mennyire életszerűtlen és komikusan zűrzavaros. Más szóval az erdőlakók törvényei John herceg számos gaztettére találnak helyénvaló megtorlási módszert, viszont ezek a módszerek nem adnak választ az igazi társadalom komplex problémáira. Társadalmuk "alapelveiben" van néhány nyilvánvaló hiányosság. Az erdőlakók kijelentik, hogy az ő kormányuk "törvényes", melyet az az állítás követ, miszerint minden angol törvény érvénytelen, kivéve azokat, melyeket nem nehéz betartani. Peacock olvasói minden bizonnyal észrevették, hogy minden zsarnoki uralom hasonló bejelentéssel kezdődik. Az erdőlakók "méltányossági" rendszere hasonló visszaéléssel fenyeget. A szegények a gazdagoktól lopott holmiból kapnak, ami csak "egy rész abból, amitől célszerűnek tűnik számunkra megválni". A lopáshoz kapcsolódó mindennemű aljasság elkerülésének érdekében az erdőlakók "meghívják vendégeiket", hogy fizessenek vacsorájukért. Az erdőlakók belpolitikája félreérthetetlen kettős jelentéseket tartalmaz, például: "Minden esetben egy határozatképes számmal rendelkező erdőlakókból álló méltányossági bíróságot köteles felállítani, illetve az a mennyiségű erdőlakó, akik elég erősek ügyeik kezeléséhez, határozatképességgel rendelkeznek". Mint más kormányok, az erdő kormánya is kiveszi a részét a kicsinyességből: „Tilos az erdőlakókat a saját nevükön szólítani, mely szabályt ha valaki megszeg, büntetést kell fizetnie, vagy a szabály alól való mentesítésért kell a barátnak fizetnie, aki saját meggazdagodásának érdekében gondolta ki ezt a tervet.“
Igaz ugyan, hogy a mű nem minősül "komoly" szatírának olyan értelemben, hogy életképes alternatívákat nyújt a társadalmi gondok megoldásához, a Maid Marian egy lebilincselő és elragadóan vidám történet, tele énekkel és váratlan eseménnyel. A korabeli sajtó a regényt igen kedvező véleménnyel illette, a regény, James Robinson Planché álatal szerzett és kiegészített opera változatát 1822 december 22-én mutatták be a Covent Garden színpadán. A kritikusok által is becsben tartott opera 14 hónap alatt 28 előadást élt meg, mely 1824-ben még egy amerikai előadást is inspirált. A darab Amerikában nem ért el olyan sikereket, mint odahaza: összesen egy előadás volt a New York-i Park Theatre-ben.
Ugyanebben az évben egy tragikus esemény szakította félbe Peacock könyvének sikere felett érzett örömét, 1822 július 8-án Percy Bysshe Shelley Olaszország partjainál vízbe fulladt. A költő azonnal azon kezdett el ügyködni, hogy segítséget nyújtson Mary Shelley-nek. Felkereste Percy apját, Sir Timothy Shelley-t, aki bár soha nem értett egyet fia életvitelével, szeretett volna anyagi támogatást nyújtani az özvegy számára. A kölcsönös ellenszenv ellenére Peacock egyezségre tudta bírni a két felet, ezzel kivívva Mary és Sir Timothy Shelley elismerését.
1820 kivételesen aktív év volt Peacock számára. 1823 márciusában megszületett második lánya, Margaret Love Peacock. Két házikót is vásárolt Halliford-ban, ahova családjával és édesanyjával költözött. Az itt töltött boldog napok nem tartottak sokáig, Margaret Love Peacock, két hónappal harmadik születésnapja előtt, 1826 januárjában meghalt. Röviddel Margaret halálát követően a család örökbefogadott egy a szomszédságukból származó lányt, Mary Rosewell-t, viszont Jane Peacock boldogsága így is csak átmenetinek bizonyult. Margaret halálának következtében Jane Peacock idegösszeomlást kapott, ami idővel csak egyre rosszabb lett. Egészen 1851-ben bekövetkező haláláig idegileg instabil marad.
A nehéz idők ellenére Peacock további sikereket ért el az India House-nál. Kollégája, James Mill által ismerte meg Jeremy Bentham filozófust, akivel később éveken keresztül heti rendszerességget együtt vacsorázott. Peacock publikációs céllal irodalmi áttekintő tanulmányokat kezdett el írni a Westminster Review című újságnak. Később több élenjáró újságnak is dolgozott, ahol a gőzhajózástól kezdve (mely az egyik témája volt az India House-nál) egészen a francia irodalomig terjedően publikált cikkeket. 1825 környékén utolsó, csak 1837-ben napvilágot látó Paper Money Lyrics (Papírpénz Szöveg) címet viselő verses gyűjteményén dolgozott. 1830 és 1834 között beletemetkezett a munkába, operakritikákat írt két folyóirat, a Globe és az Examiner számára.
1829 februárjában a Literary Gazette bejelentette Peacock következő regényének, a The Misfortunes of Elphin közelgő kiadását. A regény politikai és társadalmi reformokkal foglalkozott, melyben Peacock csak annyira érintette a 19. századi reform ötletét, amennyire azt a 6. századi walesi környezetben szerepeltetni tudta. Más szavakkal, a The Misfortunes of Elphin egy kedves kis történet, mely gazdagon tartalmazza Wales történelmének finom ábrázolását, mely mellékesen, de ugyanakkor szándékosan a múltat használja a modern társadalom bizonyos gyengeségeinek bemutatásához. A könyv egyrészt szatírikus tartalma, másrészt az ősi Wales életének ábrázolása miatt váltott ki elismerést a kritikusoktól.
Mialatt operakritikákat és más, folyóiratban közölt tanulmányokat írt, Peacock már következő regényén, a Crotchet Castle-ön dolgozott, mely 1831-ben került kiadásra. Szokásához híven a költő figyelme most is több, különböző területre koncentrálódott, így a regény írása közben a Nagy Britannia és India közötti gőzhajóforgalom ötletét tanulmányozta, (mely elképzelését 1834-ben prezentálta a Parlament számára), illetve felügyelte a gőzhajók építését és szerelését, melyek közül többet az ő elképzelései alapján terveztek meg. Peacock sikerrel teljesítette a rábízott feladatokat, erről egy ismerőse e szavakkal nyilatkozott: "Peacock úr admirálisnak született".
Carl Dawson szavaival élve a Chotches Castle Peacock visszatérését mutatja "az idilli világból a beszéd világba". E könyv a Headlong Hall, Nightmare Abbey és a Melincourt regényekből ismerős eszközökkel él: igaz, hogy a szereplők (vagy inkább karikatúrák) vitáin van a hangsúly, melyek fontosabbak a szerelmi szálnál, de a történet itt is a templomi harangok kongásával, házassággal zárul. A Crotchet Castle elődeihez hasonlóan nagyjából egy tucat "buborékfújó" karaktert ábrázol, akik véleményeket testesítenek meg, de Peacock két fő érdeklődési köre a lelkiismeretlen üzleti gyakorlat, melyet a papírpénzre alapuló gazdaság tett lehetővé és az "elme menetelése", az 1830-as években elterjedt reform mozgalom ideológiája, mely egy mindenki számára elérhető oktatás bevezetését hirdetette, illetve az ahhoz kapcsolódó problémák.
A Crotchet Castle kiadását követő években számos változás következett be Peacock életében. 1833-ban elhunyt édesanyja. Sarah Love Peacock hosszú éveken keresztül élt fiával és annak családjával, ezalatt Peacock irodalmi munkatársként támaszkodott rá. A költő, a nagy terjedelmű műveire vonatkozó tanácsait rend szerint elfogadta és alkalmazta is őket. 1834 és 1838 között keveset írt, 1838 és 1851 között pedig nem is publikált. Gondot viselt családjára, illetve vizsgálói pozícióra emelték az India House-nál, így kevés ideje maradt irodalmi tevékenységének folytatására. Apró boldogság köszöntött be a család életébe, mikor Mary Ellen Peacock feleségül ment Edward Nicolls-hoz, a tengerészgyalogság egy hadnagyához. Három hónappal később Edward Nicolls-nak nyoma veszett a tengeren, feltehetőleg megfulladt. Nem sokkal később Mary Ellen leánynak adott életet, akit Edith-nek kereszteltek. Ő volt az, aki évekkel később segített nagyapja írásait és visszaemlékezéseit az azokat szerkesztőknek összegyűjteni. 1851-ben Mary Ellen segítségével, aki 1849-ben ment feleségül az író, George Meredithhez, megírta a "Gastronomy and Civilization" (Gasztronómia és Civilizáció) című művét, mely a Fraser's Magazine decemberi számában jelent meg. Egy kis idővel később, a Fraser's Magazine 1852-es márciusi és áprilisi kiadásában Peacock két részt publikát a háromrészes "Horae Dramticae"-ből, a drámából származó visszaemlékezések sorozatából. Peacock ráérősen kezelte a sorozat utolsó részét, mely egy évvel azután jelent meg, hogy 1856 márciusában nyugdíjba vonult az India House-tól. Nem sokkal az utolsó rész kiadását követően, melyre 1857 októberében került sor, Mary Ellen, aki a Meredith-el való házasságban a kezdetektől fogva boldogtalan volt, Caprira menekünk Henry Wallis festővel. Peacock soha többet nem látta Mary-t. 1861-ben, mikor egyedül visszatért Angliába, meghalt. Peacock nem jelent meg a temetésén.
1858-ban egy, Shelley életéről szóló írás megjelenését követően, melyet Peacock alapjaiban hibásnak vélt, elkezdett azokon a műveken dolgozni, melyeket összefoglalóan ma "Memoirs of Percy Bysshe Shelley" (Percy Bysshe Shelley Emlékiratai) néven ismerünk. Ennek első része 1858 júniusában jelent meg a Fraser's Magazine oldalain. Peacock úgy döntött, felfüggeszti emlékiratainak szerkesztését egészen addig, míg Thomas Jefferson Hogg befejezi Shelley életéről szóló könyvét, viszont a rajongói lelkesedés felülemelkedett Hogg munkáján és rábeszélte Peacock-ot, hogy folytassa az írást. Peacock, Shelley emlékének adózva– melyről való gondolatait 1860 januárjában és márciusában közölte a Fraser's hasábjain, hozzátéve a "Supplementary Notice" (Kiegészítő Közlemény) című részt 1862 márciusában – főképp személyes élményekből táplálkozik, melyben a legtöbb hozzáértő szerint tárgyilagos tud maradni, ugyanakkor Shelley oktalan cselekedeteit és ötleteit tiszteletben tartva tudja kezelni.
Ebben az időben Peacock figyelme a Gryll Grange felé fordult, mely sorozatszerűen 1860 áprilisától egészen decemberig jelent meg a Fraser's Magazine oldalain. E regény, mely Peacock életének utolsó műve, 1861 februárjában került kiadásra könyv formában. A Gryll Grange közeli hasonlóságot mutat korábbi regényeivel mind hangulatában, mind elgondolásában, viszont korábbi műveihez képest a szatíra és a történetvezetés sokkal kidolgozottabbak. A szereplők megközelítése szintén különbözik (egyesek szerint valószerűbb) az ezt megelőző írásokkal összehasonlítva. Bizonyos szempontból a mű fő- és mellékszereplőinek zöme az előző írások szereplőihez képest többdimenziósak; teljes, boldog életet élnek anélkül, hogy az összefüggene a társadalmi témákat érintő véleményükkel. Más szavakkal élve, a szereplők szabadon élhetik életüket és "minden felmerülő vitába bekapcsolódhatnak".
A Gryll Grange kedvező kritikákat kapott. Peacock ezen aktív periódusában legalább három prózai történeten is dolgozott, melyeket végül félretett. Utolsó kiadott műve egy 1530-as évekből származó darab fordítása, mely egy ismeretlen olasz szerzőtől származik és a Gl' Ingannati nevet viseli, ezt1862-ben publikálta. Napjait ezután a Lower Halliford-i könyvtárában, csendben, látogatóktól mentesen töltötte, ez idő alatt írással már nem foglalkozott. Utolsó éveiben bélproblémákkal köszködött, majd 1866 január 23-án meghalt, és a shepperton-i New Cemetery-ben helyezték végső nyugalomra.
A Peacock munkásságáról szóló viták az 1818 aecemberében a Literary Gazette-ben megjelenő Nightmare Abbey -vel vették kezdetüket, hangot adva a Peacock-ot olvasók és a kritikusok félelmének: "Nehéz megmondani, könyvei milyen stílusúak", írja egy névtelen bíráló, "hisz egyik se tisztán regény, mese vagy értekezés, hanem ezen különböző stílusok együttese". Ennek ellenére Peacock művei a mai napig igen jelentőségteljesek a közönség számára, mivel nem csak hogy regényei a legjobbak közül valók, hanem az általuk érintett témák egyetemessége miatt is. Peacock legjobb regényeit olvasni egyet jelent azzal, mint megemlékezni az emberi cselekvés és gondolkodás egyetemességéről, és hogy milyen fogékonyak is vagyunk az emberiesség feltételezett győzelmeinek nevetségessé tételére és/vagy megismétlésére.
Forrás: The Poetry Foundation - www.poetryfoundation.org (Győrfi Attila fordítása)
