Bolko von Richthofen - Hazatérés IV.
November 16-án, hétfőn éjfélkor a francia északi vonal egyik gőzmozdonya, csupán egy szeneskocsit és egy tehervagont vontatva, lassan átgördült a kehli Rajna-hídon. Sípjelzések hangzottak fel, s ahogy a kis vonat befutott a német állomásra, az ott éppen szolgálatot teljesítő vasutasok levették a sapkájukat. Manfred földi maradványai hazaérkeztek. Másnap reggel a koporsót rejtő, durva deszkákból ácsolt ládát átemelték a német birodalmi vasút poggyászkocsijába, azután gallyak és virágok alatt felravatalozták. Egész kedden folytak a tárgyalások a kehli német hatóságok és a francia megszállás parancsnoka között, aki nem akart engedélyt adni a hazafias ünnepség megtartására a vasútállomáson, Manfred koporsójánál. De úgy tűnik, nem ítélte meg helyesen feljebbvalóinak szándékait, mivel kora este a megszálló parancsnokság engedélyezte a rendezvényt. A kis fürdőváros összes harangja megszólalt, s a tűzoltóságot is riadóztatták, mert fáklyákat gyújtottak, majd a legöregebb aggastyántól a legifjabb gyermekekig, akik futva érkeztek, az egész lakosság felvonult Manfred ravatalához, hogy tiszteletteljesen ismét német földön köszöntse őt. Szerdán hatkor a kocsit Kehlből Appenweilerbe vontatták, ahol a menetrend szerinti frankfurti járathoz kapcsolták. Onnan Berlinig Manfred utolsó útja olyan diadalmenet volt Németország legszebb részein keresztül, amihez semmi sem fogható. Minden városban és faluban szóltak a harangok, lengették a zászlókat, repülőgépek kísérték a vonatot, a poggyászkocsiban a régi hadsereg vadászpilótái tartották a halottvirrasztást, s a lakosság kívánságának megfelelően az ajtók nyitva maradtak, hogy a vasúti töltéseken tömegekben álló férfiak, nők és gyermekek láthassák a koporsót. Ahol csak a vonat megállt, Baden-Oosban, Rastattban, Karlsruhéban, Durlachban, Bruschsalban és Heidelbergben, a hatóságok és a szervezetek mindenütt az állomáson várták, s hazafias dalokkal üdvözölték. Nem volt semmiféle ellentét a pártok és szövetségek között. Mindenki megjelent, és ritkán tapasztalható összhangban adták meg a halott hősnek kijáró tiszteletet. A koszorúk hegyekben tornyosultak, köztük apró csokrok és virágok hevertek, mivel még azok is, akik csupán néhány pfenniget áldozhattak e célra, ki akarták fejezni a nagy harci pilóta iránti hálájukat és megbecsülésüket. Éreztük, hogy gyászmenetet kellene tartanunk Manfrednak, mert hazatérésének a nép jelképes jelentőséget tulajdonított. A százezreket, akik idegen földben leltek végső nyughelyükre, nem lehetett mind hazahozni. Így az összegyűlt néptömegek a mi halott Manfredunk köszöntése során benne kívánták látni az önfeláldozó német hősiesség, fiaik és fivéreik szimbólumát, mindazokét, akik életüket a hazának áldozták.
Bolko von Richthofen - Hazatérés V.
November 18-án, szerdán, este tíz után érkezett meg a vonat Berlinbe. A Potsdam állomáson ünnepélyes fogadtatásban részesült, repülő- és hagyományos századok képviselői várták. A koporsót az 1. ulánusezred tagjai vitték a halottaskocsihoz, mivel korábban Manfred is köztük teljesített szolgálatot. Ezután az Invalidusok utcájában lévő Irgalmas-rendi templomba szállították. A Potsdamer Platzot le kellett zárnia a rendőrségnek, mivel hatalmas tömeg gyűlt ott össze, mely a gyászmenetet némán és kalaplevéve hagyta elvonulni. A ravatalozás csütörtök reggel a templomban történt. Ekkor a cinkkoporsót egy barna színű, tölgyfából készültbe helyezték, s kardokat és ulánuscsákókat fektettek rá. A koporsó előtt állt az a fakereszt, ami Fricourt-ban jelölte Manfred sírját. Csupán a neve és az 5391-es szám volt olvasható rajta. Vadászszázada és az 1. ulánusezred egykori tisztjei álltak díszőrséget mellette. Berlin népe egész nap szakadatlan sorokban haladt el a koporsó előtt.
November 20-án délután zajlott le a temetés. Már dél körül megindult az embertömegek áramlása. Azután megérkezett Hindenburg birodalmi elnök is, akit anyámmal köszöntöttünk. Vele együtt tiszteletét tette Luther birodalmi kancellár, Dr. Geßler hadügyminiszter, von Seeckt tábornok, a berlini tábornoki kar feje és Zenker admirális, tengerésztisztjei kíséretében. A templomi szertartás méltóságteljes és rövid volt. Ezt követően nyolc pilóta, valamennyi a Pour le mérite-rend lovagja, a koporsót a 2. porosz tüzérezred által biztosított lövegtalpra emelte. Az őrezred egyik százada állt az élre, és tompa dobszó kíséretében a menet a számtalan egybegyűlttől zsúfolt utcán keresztül megindult az invalidusok temetője felé. Az egyik korábbi ezredbajtárs, aki immár a Reichswehr tisztje, a koporsó előtt vitte az összes kitüntetést, amit Manfred élete során kapott. A temető felett fekete jelzőzászlókat húzó repülőgépek köröztek, a díszszázad pedig háromszoros sortűzzel vett végső búcsút. Miközben a hadsereg zenekara a jó bajtársról szóló dalt játszotta, a koporsót a mélybe süllyesztették. A hadügyminiszter megemlékezése így hangzott:
„Most, mikor végső nyughelyére helyezzük Manfred von Richthofen földi maradványait, fogadalmat teszünk, hogy hitünk és reményünk a hazáé, melyért az életét adta”.
A gyászszertartás számtalan résztvevője közül senki sem volt, aki ne értett volna lelke legmélyéből egyet e szavakkal. Így talált Manfred végső nyughelyére a birodalmi főváros közepén. Hogy mennyire ott él még azonban emléke a nép szívében, azt jól mutatja az ezer meg ezer látogató, aki évről évre felkeresi a sírját, mindenekelőtt vasár- és ünnepnapokon. Mindmáig nem csökkenő számban látogatják, gyászolnak és emlékeznek, ugyanakkor pedig hazafias büszkeség tölti el őket, lélekben meghajolva a levegő német hőseinek árnyai előtt.
