_pixiz (1)_235x340.jpg)
1911. 03. 19.
Kedves Szüleim!
Csak ma, vasárnap jutottam el a levélírásig. A két lap is azért néz ki úgy, mert a takarodó alatt kellett megírnom őket. A héten nem volt idő levélírásra, mivel valamennyi napon kemény szolgálatot teljesítettünk: reggel 7 és 8 között eligazítás, 8.30-tól 11-ig gyakorlatozás/kiképzés, azután vissza a körletbe, portörlés, takarítás és evéshez öltözés, háromnegyed 1 körül a kaszinóban, 2.30-tól 5.30-ig megint gyakorlatozás/kiképzés, 6 és 7 között pedig ismét vissza a körleteinkbe. A következő héttől 5 és 6 között már műszaki oktatás lesz, és csak utána jön a takarodó.
Kaszárnyánk csodálatos helyen, a Német Saroknál [1] található, ahol a Mosel a Rajnába ömlik. Gyakorlóterünkről láthatjuk az Ehrenbreitstein erődítményt.[2] Két junkertársammal együtt egy jókora szobát kaptunk, ahol elegendő helyünk van. Korábban kézműves műhely volt, ezért először akkora takarítást kellett rendeznünk, ami anyát is boldoggá tette volna.
Tegnap óta már van méretre szabott egyenruhám is, így nem kell többé „kincstáriban” a kaszinóba mennem. Ott egyelőre eléggé unalmas a számunkra, ráadásul mindenki minket méreget. Kröschel hadnagy, a „zászlósatyánk”, minden apróságra felhívja a figyelmünket, máskülönben viszont nagyon barátságosan bánik velünk. A szolgálat során amúgy egyáltalán nem kerülünk kapcsolatba más tisztekkel, az egész kiképzésünket egy őrmester vezeti.
1911. 03. 29.
Nálunk mostanában minden csupa „menetelés” még enni is alig van időnk. Amikor felsorakozunk a tornához, akkor egyikünk biztosan nem tartja jól a lábát, a kezét vagy a fejét, s ekkor azonnal felhangzik: „át a lovaspályán, lépés indulj”! Ezután a sor tornázik, s közben két másik „szabadfoglalkozást” is űz: térdhajlítást és a többit, na meg a változatosság kedvéért egy kis mászókázást is: fel-le. Ezt követően gyakorlatozás, műszaki oktatás, és holnapra még a morze-ábécét is lemásolhatom tízszer.
Anyámnak nem kell azonban mindezt olyan szörnyűnek gondolnia. Nagyon jól viselem, és egyetlen egyszer sem volt „újoncfájásom”, míg egyikünk, aki még nincs 18 éves, s egy kissé puhány, egyfolytában nyöszörög, hogy fájnak a combjai, és úgy vánszorog, mintha eltört volna a lába. „Nincs erő a hasában”, így az őrmesterünk. Most jól jön, hogy mindig is ügyes tornász voltam. Az őrmestert sem szabad oly borzalmasnak képzelniük, csak, ahogyan egyszer egy tisztnek kifejtette: mi még túl gyengék vagyunk, ezért rendezi el jól a napunkat. Ez azonban nem árt senkinek – „elválik az ocsú a búzától”, ahogy az őrmester mondja.
Anyám az étkezésünk miatt se aggódjék. A kaszinóban nagyon jó és változatos az étel, csak sajnos kicsit drága (1,30); ráadásul nekünk, hadapródoknak muszáj innivalót is vásárolnunk hozzá, hogy legyen valami a poharunkban, ha innunk kell valakinek az egészségére. Én mindig egy üveg világost veszek („a legolcsóbb, ami csak kapható”, ahogy az őrmester mondja), így az étkezés naponta 1,44 márkába kerül, ám ettől azután jóllakok estig.
Vasárnap hagyhattuk el először a kaszárnyát, tegnap pedig feleskettek minket. Húsvétra négy nap eltávozást kapunk, s erre az időre junkertársam, Fen szülei meghívtak magukhoz Darmstadtba.
1911. 04. 28.
Mostanában nagyon élvezem a lovaglást. Noha az én Pepitám már tíz éves, mégis megvannak a maga bogarai. Minden lovaglóórán tízszer is a magasba szökken velem, ezért szörnyen oda kell figyelnem, nehogy levessen magáról. Most már sarkantyúval lovagolunk, s mindennap átmegyünk az ugratópályára. Tegnap a lovon háttal ülve ügettünk és vágtáztunk. Közülünk, három hadapród közül, én vagyok az egyetlen, aki eddig még nem esett le, s nincs „lovaglófájdalmam” sem. Leginkább akkor élvezem, amikor éppen a legjobban megy.
Most már zsoldot is kapunk (havonta 10 márka!), ami sokkal könnyebbé teszi az életünket. Ez a kemény szolgálatot követő egyhangú csutakolás és takarítás néha viszont már egyenesen keserűséggel tölt el. Ugyanakkor jó lecke arra, hogy nekünk magunknak is keresztül kell esnünk mindenen.
Szabadidőnkben nagyszerű kirándulásokat teszünk a Rajna és a Mosel völgyében. Ez a csodálatos táj annyira jó lenne apámnak a sétáihoz – azt hiszem, mindennap új cél felé lehetne úton.
1911. 05. 08.
Pénteken első alkalommal vettünk részt távvezeték lefektetésében, de csupán nézőként. Éjszakai művelet volt. Este nyolckor kivonultunk a folyó mentén, addig a pontig, ahol a kábelt (feltehetően) szétszakította a Rajna, s a közlekedés zavartalanságát helioszkóp segítségével tartották fenn. Borzasztóan érdekes volt, noha öt órányi kemény menetelésbe telt az út. Másnap reggel pedig természetesen a szokásos napirend, amely öt órányi istállószolgálattal kezdődött. Tegnap, vasárnap, kárpótoltuk magunkat ezért, s több tiszttársunkkal Kapellenbe, Kirmetzhez utaztunk. Elképzelhetitek, milyen ügyesen táncoltam ott!
1911. 05. 31.
A szemlénk szerencsésen végződött; nálam mindent rendben találtak. Most már mindhárman a századnál vagyunk, és többé nem kell kizárólag a kaszárnyaudvaron futkároznunk. Végre többször mehetünk ki hivatalosan is a csodálatos környékre. Kedden harci lövészeten voltunk a Mallendarerbach-völgyben, a lőtéren. Ez egy nagyon szűk, a világtól elzárt, jegenyékkel benőtt szurdok. A kétórányi menetelés oda nagyszerű, erdős völgyeken át vezetett.
Sajnálom, hogy pünkösdkor nem tudok hazautazni! Alig három nap szabadságot kaptunk, ezért csak szombat estére tudtam Dessauban lenni, s a következő napon már korán vissza is kellett indulnom. Valószínűleg egyike leszek annak a tizenkét koblenzi hadapródnak, akik itt maradnak.
