Boelcke-század, 1916. november 25.
Szívbéli jókívánságaimat küldöm a születésnapodra, s remélem, hogy ez lesz az utolsó, amit háborúban vagy kénytelen ünnepelni.1 A tizenegyedik angolom a huszonhat éves Hawker őrnagy volt, egy repülőszázad parancsnoka. A hadifoglyok azt vallották, hogy ő az angol Boelcke. Az eddigi legkeményebb küzdelmemet vele vívtam, de végül sikerült lelőnöm. Sajnos három nappal ezelőtt elveszítettük a vezérünket, nyolc nappal ezelőtt pedig egy repülőt is a századunkból.
11. vadászszázad, 1917. január 27.
Biztosan csodálkoztok, miért nem írtam ilyen hosszú ideig. Időközben annyi minden történt, hogy nem is tudom, miről számoljak be. A Douai-ban állomásozó 11. vadászszázad parancsnoka lettem. Nem túl szívesen hagytam el a szeretett Boelcke-századot, de semmit sem ért a tiltakozásom. A 11. majdnem olyan régóta létezik, mint a régi egységem, ám még egyetlen ellenséges gépet sem lőttek le, s a szolgálat itt egyelőre elég kevés örömet nyújt nekem. Tizenkét tisztből áll az alám beosztott kar.
Szerencsém volt. Már az első napon lelőttem a tizenhetedik és a tizennyolcadik áldozatomat is, ám ahogy az utóbbival végeztem, a háromszáz méter magasságban zajló légiharc közepette kettétört a gépem egyik szárnya. Csodálatos módon sikerült anélkül földet érnem, hogy szétzúztam volna magam. Ugyanezen a napon a Boelcke-századból három gép is lezuhant, köztük a kedves kis Immelmann. Nagy kár értük! Nem kizárt, hogy velük is az történt, ami velem. Sajnos nem tudok szabadságra menni, pedig most már nagyon szeretném megmutatni nektek a Pour le Mérite-et.
11. vadászszázad
Tegnapelőtt lelőttem a harmincadikat, tegnap pedig a harmincegyediket. Három nappal ezelőtt egy kabinetparancs főhadnaggyá nevezett ki. Az utóbbi fél évem elég jól sikerült tehát. A századom is összeszedte magát, és sok örömet okoznak nekem. Lothar tegnap letudta első légiharcát, s nagyon elégedett volt, mivel eltalálta az ellenfelét. „Bűzölgésnek” nevezzük azt, ami történt, mert hosszú, fekete füstcsíkot húzott maga után. Természetesen nem zuhant le, az azért első alkalommal túl sok lett volna a jóból. Lothar igazán alapos, meg fogja állni a helyét. Hogy van édesapa, és mit szól a tegnapi hadijelentéshez?
A szállásomon a mennyezetről lógó lámpát egy repülőgépmotorból barkácsoltam. Az egyik általam lelőtt gépből származik. A hengerek helyére villanykörtéket szereltem, s ha éjjelente ébren fekszem és világít, akkor, Isten a tanúm, ez a csillár egyszerre fantasztikus és borzalmas is. Sok töprengeni valóm van, amikor így heverészek. Anélkül írom ezt a feljegyzést, hogy tudnám, a hozzám legközelebb állókon kívül olvassa-e majd valaha bárki. Azon gondolkozom, hogy megírom a Vörös harci pilóta folytatását, mégpedig egy igen sajátos ok miatt: mostanra a harc, amely minden fronton kibontakozott, teljes mértékben démonizálódott, semmi sem maradt abból a „friss, vidám háborúból”, ami a kezdetekkor volt. Most már azért kell mindenütt kétségbeesetten küzdenünk, nehogy az ellenség betörjön az országunkba. Az a sötét benyomásom támadt, hogy a Vörös harci pilótát olvasva az emberek számára egy egészen másfajta Richthofen jelenik meg – aki nem is én vagyok. Ha belelapozok a könyvbe, csak gúnyosan mosolygok magamon. Most már egyáltalán nem érzem olyan pimasznak magam. Nem azért, mert elképzelem, milyen lesz, ha egy napon a halál rám is lesújt, biztosan nem ezért, noha gyakran emlékeztetnek rá, hogy egyszer be fog következni. A legmagasabb helyről közölték velem, hogy fel kellene hagynom a repüléssel, mert még csakugyan nyakon csíp. De nagyon nyomorultul érezném magam, ha dicsőségesen és rendjelekkel kitüntetve, nyugdíjasként tengődnék tovább, hogy értékes életem őrizgessem a nemzet számára, miközben a lövészárkokban minden szegény fickó továbbra is kitartóan teszi a kötelességét.
A légiharcokat követően siralmasan érzem magam, ami valószínűleg a fejlövésem utóhatása. Amikor lábam ismét a reptér szilárd talaját éri, igyekszem gyorsan a négy fal közé kerülni, nem akarok senkit sem látni és semmit sem hallani. Azt hiszem, a háború igazából ilyen, nem pedig, ahogy az emberek otthon elképzelik, hurrázás és üdvrivalgás, hanem minden sokkal komolyabb, elkeseredettebb…
11. Vadászszázad
Május elején szeretnék hazamenni, de előtte még részt veszek egy fajdkakas-vadászaton. Már meg is kaptam rá a meghívót, és nagyon örülök neki. Azután Őfelségével a császárral fogok reggelizni. Elértem a 44-ik légigyőzelmemet, s ötvennél be akarom fejezni. Lothar is már a tizediknél tart, a század pedig, mióta itt vagyok, száz ellenséggel végzett.
