Béchamp, 1914. november 2.
Rendre a lövészárkokban heverünk, mint a gyalogság, a franciák kétezer méternyire vannak előttünk. Hosszú távon meglehetősen unalmas ez a helyzet, nem valami nagy élvezet napi huszonnégy órán keresztül csendben feküdni. Időről-időre néhány lövedék érkezik, ez az összes változatosság, amit az utóbbi négy héten tapasztaltam. Kár, hogy nem vehettünk részt a nagy ütközetben. Verdunnél még ötven métert sem mozdult a front hetek óta. Egy felperzselt faluban foglaltunk állást. Wedellel együtt egy olyan házban lakunk, ahol folyamatosan be kell fognunk az orrunkat. Lovagolni csak ritkán, sőt, szinte sohasem tudunk, ezért Antithesis beteg, a rókám pedig halott; futni még kevesebbet lehet, más szóval: egyáltalán nem mozoghatunk. Az evés kapcsán: a jóból is megárt a sok. Engem ugyanis minden hízlal, így most már legalább egy tonna vagyok. Ha majd megint lovasversenyen kellene részt vennem, akkor valami kúrát kell végeznem, hogy visszanyerjem a normális súlyomat. Szerettem volna elhozni az első osztályú vaskeresztet, de erre nem nyílt lehetőségem. A terv az volt, hogy franciának álcázom magam, berohanok Verdunbe, majd ott felrobbantok egy páncéltornyot.
Côtes, 1915. január 15.
Csak röviden szeretnélek tájékoztatni titeket, hogy a 18. gyalogosdandár segédtisztje lettem. Itt némiképp több élményben van részem, mint Béchampban, az ezredünknél. Egy mozgóháborúban ez természetesen fordítva lenne. Az utóbbi napokban meglehetős forgalom volt a Côte felett. A 27-éről 28-ára virradó éjszakán mi, a 7. gránátos ezred, elfoglaltunk a franciáktól egy árkot. 29-éről 30-ra virradóan a franciák vissza akarták szerezni tőlünk, ám ragyogóan elkentük a szájukat. Istennek hála, a veszteségeink viszonylag csekélyek voltak. A lövészárokban minden srác igazi hős, így a költő joggal mondhatná „Nincs annyi vas, mint amennyi hős odakint van”.1 Mindegyikük megérdemli a vasat, mindenki ezt mondja, aki látta már ezeket a bátor fickókat harcolni.
1Vas = vaskereszt.
"Zeumer ebben az időben szerzett magának egy egyfedelű Fokkert, én pedig végignézhettem, miként vitorlázza körbe egyedül a világot. A champagne-i ütközet hevesen tombolt. A francia pilóták igencsak figyelemre méltóvá váltak, így hát muszáj volt összeállítanunk egy vadászszázadot, és 1915. október elsején vonatra kellett szállnunk. Az étkezőkocsiban, a szomszédos asztalnál észrevettem egy fiatal, jelentéktelen külsejű hadnagyot. Nem volt semmi okunk felfigyelni rá, kivéve azt a tényt, hogy valamennyiünk közül ő volt az egyetlen, aki már nem is csak egy, hanem négy ellenséges gépet is lelőtt! A nevét is megemlítették már a hadijelentésekben. A tapasztalatai miatt rettentően imponált nekem. Noha én is nagyon keményen próbálkoztam, ám addig még nem sikerült ellenséges pilótát a földre kényszerítenem, legalábbis nem tudtam róla. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy ez a Boelcke hadnagy hogyan csinálta, úgyhogy feltettem neki a kérdést:
- Mondja csak, hogyan sikerült ezt elérnie?
Vidáman felnevetett, pedig én teljesen komolyan kérdeztem. Azután így felelt:
- Nos, uram, igen egyszerűen. Roppant közel repülök az ellenséghez, jól is célzok, így hát természetes, hogy lezuhan."
(Manfred von Richthofen: A vörös harci pilóta)
Réthel, 1915. november 2.
Éppen most kaptam meg az új repülős kesztyűket. Aligha tudjátok elképzelni, mennyire örülök nekik! Nagy-nagy köszönet értük! Mivel tisztában vagytok vele, hogy szeretem a változásokat és a változatosságot, ezért nem fogtok csodálkozni, hogy a közeljövőben ismét szándékomban áll elhagyni a szépséges Champagne-t. Egy óriásgép parancsnoka leszek, ám sajnos az még nem készült el. Ezért a pilótámnak, egy bizonyos von Osteroth úrnak és nekem hamarosan Berlinbe kell utaznunk, hogy megbarátkozzunk az óriásbárkával. Majdnem annyi bombát kell majd cipelnie, mint egy Zeppelinnek. A személyzete öt főből áll: szerelő, gépágyús, két pilóta és a megfigyelő. Nagyon kíváncsi vagyok a gépre. Remélhetőleg gyakrabban fogunk találkozni. Most már ti is eljöhetnétek Berlinbe.
Most már írtam egy könyvet is, a címe: A vörös harci pilóta. Naponta érkeznek levelek és lapok az olvasóktól, akik biztosítanak afelől, hogy tetszett nekik a művem. Ez nagy örömmel tölt el, az összes küldeményt elolvasom, s noha a felükre sincs időm válaszolni, mégis nagy erőfeszítéseket teszek, hogy a lehető legtöbb embernek írjak.
Meglehetősen mulatságos látni, mennyire különböző benyomásokat tesz a könyv az olvasókra. Írt például egy bajtárs, aki valószínűleg nagy ínyenc lehet, de a háborúban nem teljesen találta meg a maga számítását:
„Mélyen tisztelt bajtárs úr, kérem, írja meg azonnal, honnan szokta beszerezni az osztrigáját. Én is osztrigát akarok enni!”
Először csak fogtam a fejem, amikor ezt a levelet megkaptam, de azután borzasztó nevetés tört rám, mert halványan emlékezni kezdtem, hogy valóban volt szó osztrigákról a könyvemben. És tényleg, így hangzik ez a rész:
„A legmagasabb háborús készültség előestéjén az elkülönített századnál ültünk, a kaszinónkban, ahol osztrigát faltunk, pezsgőt ittunk és játszottunk egy kicsit.”
Ez a bajtárs úr tehát a mű lényegét ebben az osztriga-afférban látta.
Egy diák toalett-tükröt küldött nekem, s hozzáfűzte, a könyvemből azt vette ki, egy ilyen eszköz hiányzik nekem vörös repülőgépemből.
Kivételesen sok levelet kaptam a hadapródiskolákból. Azt írták nekem a kadét urak, hogy teljesen osztják a véleményemet a tanáraikkal kapcsolatban, és hozzám hasonlóan ők is igyekeznek csak a legszükségesebbeket megtanulni ahhoz, hogy átengedjék őket.
Legkisebb öcsém, Bolko, hosszú panaszlevelet küldött a családnak velem kapcsolatban. Ő éppen most hadapród Wahlstattban, és arról panaszkodott, hogy a könyvemben rossz színben tüntettem fel az iskola tanárait. Annyi kellemetlensége származott már ebből, hogy egyáltalán nem bírja tovább. Megkérte a családot, gondoskodjanak róla, hogy amennyiben ismét ilyen vétket akarok elkövetni, akkor először mutassam be neki a kéziratot ellenőrzésre. Azt hiszem, a jó Bolko kicsit túl sokat követel tőlem, máskülönben pedig még hazugsággal is meggyanúsít. Az írásomban elmesélem, hogy egyszer felmásztam a wahlstatti templomtoronyra, s fellógattam rá egy zsebkendőt. Bolko most azt állítja, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a zsebkendő nincs ott, következésképpen aligha mondhattam igazat. Szerintem nem várhatjuk el egy zsebkendőtől, hogy tizenöt éven keresztül a templomtornyon díszelegjen.
Valaki küldött nekem egy London Timest. Az újság leközölt egy kritikát A vörös harci pilótáról. Remeknek tartom, hogy már a háború alatt ismertetést írt róla az ellenség. A kritikában nagyon jó színben tűnök fel. Ha valaha is angol hadifogságba kerülök, az urak biztos rendesen bánnak majd velem.
Egy könyv azonban pusztító hatással is lehet evilági sorstársaink érzelmi életére. Kaptam egy olyan levelet, ami arról szólt, mily rajongva szeret a szerzője, a könyvemet pedig már hétszer elolvasta. Szegény gyermek!
Aztán történt valami, ami még engem is megdöbbentett. Írt nekem egy ifjú hölgy, aki, ahogyan arról ő maga is beszámolt, jó házból való. Ez a hölgy zárdanövendék, és apáca szeretne lenni. Valahol megvette a képemet, és felakasztotta a cellája falára. Egy napon bekövetkezett a szerencsétlenség: az apátnő belépett a cellába, és meglátta a képet. A növendék szigorú büntetésben részesült, s megmondták neki, hogy a leendő apácák nem tarthatnak képet férfiakról a szobájukban, még akkor sem, ha ezek a férfiak híres harci repülők. El kellett hát távolítania azt. Ámde mit tett az okos gyermek? Olyasmit, ami akár hízelgő is lehetne, ha nem tartanám az egész ügyet túlságosan is álnoknak. Írt egy barátnőjének, aki már apáca volt, hogy küldjön neki egy nagyméretű fényképet magáról. Így is lett. A szegény lány fogta a képet, kivágta belőle az arcot, s az enyémet ragasztotta a helyére, az apácafityula alá. Ahogy most kiderült, a növendék némileg hasonlított hozzám. Nevezetesen ő is repült. Valószínűleg joggal.
A fülembe jutott a következő, kiváló történet is:
Két angol kiadó akarta megjelentetni A vörös harci pilótát a hazájukban. Mindkettejüket a londoni szabadalmi bíróság elé citálták, mert a könyv angliai kiadásával megsértenék a nemzetközi védelem alatt álló szerzői jogokat. A felelős angol felügyeleti szerv képviselője nagyon tisztességesen viselkedett velem. Elmondta, hogy a könyvem nagy nyilvános és szakmai érdeklődésre tarthat számot, s az angol kiadás igen hasznos is volna, mert beszámol a legjobb német harci pilóta módszereiről, aki még a legkiválóbb angol repülőt, Ball századost is lelőtte. Így hát, ha a két kiadó megegyezik, A vörös harci pilóta Angliában is megjelenik. Isten óvja a királyt!
Fotó: Farkas B. Szabina
