A harctéren
Visszatértem, és ismét szorgalmasan dolgozom. Nemrég már az ötvenharmadik győzelmemet arattam. Kreuznachban, a visszaút során, megint meghívtak S. M-hez, s ott találkoztam a bolgár királlyal, aki első osztályú bátorságkereszttel tüntetett ki. A vaskereszt mellett hordom és nagyon jól néz ki. Megismerkedhettem a birodalmi kancellárral, Dohna gróffal és még néhány miniszterrel is.
Oskarról most már biztosan tudom, hogy halott, mert az utolsó százötven méteren kizuhant vagy kiugrott a gépéből. A front közelében hevert, túl a vonalainkon. Üzenetet dobtam le, úgy derítettem ki az angoloktól, hogy meg lehet-e menteni. A Royal Flying Corps ilyesmiben megbízható.
Túl vagyok Schäfer temetésén is. Három óra alatt repültem Berlinből Krefeldbe, míg vasúttal nyolc óra lett volna az út. Tegnap sajnos Zeumer is elesett légiharcban. Talán így a legjobb számára, mert tudta, hogy az élete a végéhez közeledik. Ez a nagyszerű, kedves ember! Az lett volna a szörnyű, ha lassan gyötri halálra magát. Így éppenséggel szép, hősi halála volt. Az elkövetkező napokban fogják a holttestét elszállítani.
Meglátogattam Lothart, és pont időben érkeztem, még mielőtt áthelyezték volna. Remekül nézett ki, barnára sült, s Pour le mérite-jével a nyakában teljesen felöltözve feküdt a kanapéján. Sőt, már állni is tud, és hamarosan teljesen felépül. A járás és a lovaglás is jól fog menni neki. Nagyjából két hónap múlva talán ismét a harcmezőn lesz. Először azonban alaposan ki kell kúrálnia magát.
Vadászezred, 1917. augusztus 28.
Nagyon elégedett vagyok Lothar egészségi állapotával. Viszont semmilyen körülmények között nem szabadna visszatérnie a frontra azelőtt, hogy teljesen fel nem épül. Máskülönben rögtön elgyengül majd, és lelövik. Ezt a legjobban saját magamon figyelhettem meg. Még csak két bevetésen vagyok túl, s noha mindkettő sikeres volt, teljesen kimerültem utánuk. Az első során csaknem rosszul lettem. A sebem szörnyen lassan gyógyul, még mindig akkora, mint egy ötmárkás. Tegnap kiszedtek belőlem egy újabb csontdarabot. Azt hiszem, ez volt az utolsó.
Nemrég itt járt csapatszemlén őfelsége a Császár. Velem különösen hosszú beszélgetést folytatott. Hamarosan szabadságra mehetek, s nagyon örülök, hogy mindannyian együtt leszünk.
1917. 05. 06.
A Vossischen Zeitungban olvastam:
„Az angolok önkéntes pilótákból összeállítottak egy köteléket, melynek kizárólagos feladata a sikeres német harci pilóta, Rittmeister Freiherr von Richthofen elpusztítása, aki immár ötvenkét ellenséges repülőgépet lőtt le. Akinek sikerül Richthofent lelőnie vagy elfognia, előléptetik, megkapja a Viktória-keresztet, ajándékba egy repülőt, ötezer font sterlinget és attól a repülőgépgyártól is különleges díjazásban részesül, aminek a gépével repült. Az angol kötelékhez egy mozigépész is csatlakozik, akinek az egész folyamatot filmre kell vennie, hogy a felvételeit majd felhasználják a brit hadseregről készülő mozgóképhez”.
Igen nagy megtiszteltetés ez a számomra, de be kell vallanom, hogy erősen zavarba is jöttem. Mondjuk, hogy a dolgok így alakulnak: tegyük fel, éppen vasárnap van. Az ágyamban fekszem és szunyókálok. Egyszerre a legényem ront be, s így kiált:
- Százados úr, megérkezett az angol Anti-Richthofen kötelék, hogy a tiszteletét tegye Önnél!
Nekem meg nincs mit tennem, ki kell pattannom az ágyból, be a gépbe, s fel a levegőbe! Aztán mire felérek, meglehet, már nincsenek is sehol… Nem akarom túlzásba vinni, de az a sanda gyanúm, hogy az angol urak nem tudják majd olyan programszerűen végrehajtani az ügyüket velem, ahogy azt ők elképzelték. Mert például mi történik, ha csupán egyetlen egyet lövök le közülük, de az éppen a mozigépész? Mi van akkor? Akkor a brit hadseregről készült egész film szétzilálódik, az urak súlyos helyzetbe kerülnek, s végül engem érnek majd igen komoly vádak!
A kérdés az, miként viselkedik majd az említett úriember, ha néhány másik úr emelkedik fel, hogy lelője, s tudja, hogy eközben filmezni fogják őt? Szerintem legelőször a mozigépészt fogja lelőni.
És mi lesz, ha fordítva történik mindez? Ha én fogok végezni az angol kötelékkel? Én is megkapom az előléptetést, a Viktória-keresztet, ajándékba egy repülőt, ötezer font sterlinget és különleges díjazást a repülőgépgyártól, aminek a gépével repültem?
De szerény leszek. Csak a mozigépészt akarom, aki filmre veszi, amint éppen lelőnek. Őt kétségtelenül szeretném a birtokomban tudni!
Ez csak a harcról szól (1. rész)
Egy vadászszázad parancsnokának állandóan a csapatánál kell lennie. Elfogadhatatlan, hogy valahol a hátországban éldegéljen, a pilótáival telefonon érintkezzen, a parancsait elméletben, a zöldasztaltól, időszakosan adja ki – ez így nem mehet. A vadászszázad parancsnokának az összecsapásokat közvetlen közelről figyelve kell meggyőződnie valamennyi egységvezérének, az ő alvezéreiknek, sőt, a század minden egyes vadászpilótájának képességeiről. Az ellenséggel nem úgy kell szembeszállni, hogy a rangsorhoz igazodunk. Csak az alkalmas harci pilótának, aki, amint megpillantja az ellenséget, támadást indít, mindig készen áll és képes is harcba bocsátkozni, s aki nem kérdezi meg, hogy a küzdelem végeztével nem fog-e szétzúzott végtagokkal heverni a földön. Sok szép egyenruhába bújtatott fess úriember van, ám ettől ők még nem válnak tisztességes harci pilótákká.
A vadászszázad parancsnokának el kell választania az ocsút a búzától. Ezt csak úgy teheti meg, ha az általa vezetett emberekkel mindig együtt van.
De nem csak erről van szó. Az egységek parancsnokának magának is vadászpilótának, mégpedig jónak, más szóval sikeresnek kell lennie. Muszáj felszállnia az embereivel. Hogy miért? Mert meg kell figyelnie, hogyan harcolnak. Ez mindennél fontosabb. Tudnia kell, mely pilótáit kell kötelékrepülésre kijelölnie, képesnek kell lennie arra, hogy megítélje, kik egészítik ki egymást, kik alkalmazhatók együtt a levegőben. Az a harci kötelék, mely a tűzvonalban jól teljesít, olyan bajtársakból áll, kik jól ismerik egymást, kik az összecsapások során összehangolódnak és mind pontosan tudják: közülük senki sem hagyja cserben a másikat, ha nehéz helyzetbe kerülnek.
Ez csak a harcról szól (2. rész)
Lényegében a legfőbb móka egy vadászrajban a bajtársiasság. Nem tűrök meg egyetlen rossz hangulatot árasztó embert sem, még ha különben az ellenséggel szemben rendkívül használható is.
A századparancsnoknak nem kell túl sokat parancsolgatnia az egységeknek. Az egységek vezetői mindenképpen szabadon vadászhassanak a nekik kijelölt térségben. A fontos pillanatokban az egységparancsnoknak anélkül kell megszabnia a fő harci területet, hogy – amint az előfordulhat – előírná: „háromszor repüljenek végig” egy meghatározott szakaszt. Az ilyen parancsok teljesen értelmetlenek. A vadászpilótáknak úgy kell bejárniuk a kijelölt területet, ahogy nekik megfelel, s ha ellenséget vesznek észre, akkor rontsanak rá és lőjék le. Minden egyéb esztelenség. Más nem számít, csak a végeredmény. Már a jó öreg Clausewitz úr is megmondta, hogy háborúban az ellenség megsemmisítésén kívül másnak nincs értelme. Ha valaki azt állítja, hogy a vadászpilóták egyszerű jelenléte a front egy meghatározott részén eltántoríthatja az ellenséget a megfigyelő- és felderítő repülésektől, akkor téved. A légi fölényt háborúban a győztes harcon kívül semmilyen más módon nem lehet kivívni. Ezen kívül az ilyen parancsoknak végzetes következménye is lehet azokra a pilótákra nézve, akiknek nincsenek kötélből az idegei, s a harckészségük könnyen meggyengülhet.
Nevezetesen egy már amúgy is némiképp óvatos pilóta ezt mondhatná: „ha fel-le repkedsz a fronton, akkor is ugyanazt teszed, mint az, aki megtámadja és elpusztítja az ellenfelet”, így ez a már amúgy is kétes hasznú pilóta teljesen haszontalanná válik. Felsőbb parancsnokságunknak úgyszintén látnia kell, hogy a dolog nem a jól megfogalmazott utasításokon múlik. Ez csak a harcról szól.
